FőképELSŐ RÉSZ
FÖLHÚZZÁK AZ ÓRÁT

1. A Körönd kivonul a városból

Később, ama meghitt, poros zugolyokban, ahová inni járnak a titkosszolgálat londoni emberei, viták zajlottak, hogy voltaképp hol is kezdődik a Delfin-ügy története. Az egyik ilyen társaság, amelynek hangadója egy vaskalapos pofa volt, a magnóátírás vezetője, hat évtizedre merészkedett vissza az időben, azt állítva, hogy hatvan éve kezdődött, amikor, valamely baljós csillagzat alatt „az a fő-főcsibész Bill Haydon” erre a világra született. Haydon nevének említésére megborsózott a hátgerincük. Aminthogy megborsózik mind a mai napig. Hogy is ne, hiszen arról a Haydonról van szó, akit, még oxfordi egyetemista korában beszervezett Karla, az orosz, hogy „vakondként”, azaz téglaként, beépített ügynökként ellenük dolgozzon. Ez az a Haydon, aki Karla védőszárnya alatt befurakodott sorainkba és jó harminc évig kémkedett utánunk, s akinek végül a lebukása – meg az odáig vezető út – olyannyira megviselte a briteket, hogy azóta is kényszerű függőségben vannak amerikai testvérszervezetüktől, amelyet sajátos zsargonjukban csak a „Kuzinnak” hívnak. És a Kuzin bizony alaposan megváltoztatta a játékszabályokat, nyilatkoztatta ki a vaskalapos, olyanformán, mintha az erőtenisz vagy a „testre menős” krikett térhódítását keserülné. S nemcsak hogy megváltoztatta, de jól tönkre is tette a játékot, kontráztak a többiek.
A kevésbé virágos képzeletűek úgy vélték, Haydon lebukása, illetve a lebuktatónak, George Smiley-nak az elárult Szogálat ügyvivő főnökévé való kinevezése volt a kezdet, 1973 novemberének végén. Nem volt megállás attól fogvást, hogy Smiley gyanút fogott Karlára, a vég attól kezdve elkerülhetetlen volt. Szegény jó George: nagy koponya, de hát van is mivel küszködnie azóta!
Akadt aztán egy tudós figura, kutató-féle – „adatbúvár” az itteni zsargon szerint -, aki, csöppet már túl a józanság határán, 1841 január 26-át jelölte meg, mint a dolog természetszerű kezdetét: ezen a napon történt, hogy egy bizonyos Elliot kapitány, a királyi haditengerészet tisztje partra szállt a Pearl folyó torkolatánál egy köd-ülte szikláán, amelyet Hong Kongnak hívtak a helybeliek, s e sziklát néhány nappal később brit gyarmattá nyilvánította. Elliot kapitánynak köszönhető, folytatta a tudós, hogy Hong Kong lett a Kínába irányuló brit ópiumszállítmányok központja, s ebbéli minőségében egyszersmind a Birodalom gazdaságának egyik tartópillére. Ha a britek föl nem találják az ópiumpiacot, bizonygatta félig-komolyan, akkor nincs ügy, nincsen taktikázás, nincs osztalék, következésképp a Körönd reneszánsza sem megy végbe az áruló Bill Haydon pusztításait követően.
Ezzel szemben a kemény fiúk – a gyakorlat emberi, az operatív ügynökök, a kiképzőtisztek meg az esettisztek, akik persze amúgy is egymás közt súgnak-búgnak – kizárólag hadműveleti szempontból méltatták figyelemre a kérdést. Kiemelték Smiley leleményes kutatómunkáját, mellyel utánajárt Karla vientiane-i fizetőemberének; rámutattak, milyen ügyesen kezelte annak a nőnek a szüleit, és milyen profi módon alkudozott a Whitehall szűkmarkú uraival, akik kezükben tartják az operatív pénzeszacskó zsinórját, s jogok és engedélyek osztói a titkosvilágban. Különösen nagy elismeréssel adóztak annak a magasztos pillanatnak, mikor Smiley az egész akciót száznyolcvan fokkal megpördítette a tengelye körül. A Delfin-ügy a profik szemszögéből a technika diadala volt, és semmi több. A Kuzinnal kikényszerített házasságot is csupán ügyes mesterségbeli húzásnak látták egy hosszú és cseles pókerpartiban. Ami a végeredményt illeti, ki figyel oda? Meghalt a király, éljen a király.
Így folyik a szó, ahol csak összejön pár régi bajtárs, de Jerry Westerby nevét, érthető okokból, ritkán említik. Megesik, hogy meggondolatlanságból, érzelgősségből vagy puszta feledékenységből valaki mégis előhozakodik vele, és akkor egy percre megsűrűsödik a levegő, de aztán oldódik a feszültség. Példának okáért, a minap is egy ifjú gyakornok, frissiben kikerülvén a Körönd megújhodott sarratti kiképzőintézetéből, a „Dedóból”, ahogy a szakma tolvajnyelve nevezi -, elkottyintotta magát a harmincon aluliak kocsmájában. Az ügy fölvizezett változatát ugyanis előadták Sarrattben, okulásuk és megvitatás, sőt eljátszás végett, és a szegény kis zöldfülű boldogságos izgalommal fedezte föl, hogy olyasmiról van szó, amiról ő is hallott harangozni. – De az isten szerelmére – kiáltott föl, élve azzal a szabadsággal, amely, miként a tengerészkadétoknak a tisztiétkezdében, itt is minden ostobácska újfiúnak kijár -, az isten szerelmére, hogy létezhet, hogy senki sem látja, mekkora szerepe volt Westerbynek az egészben? Ő volt végül is egyszemélyben a támadó ék. Hát nem? Nincs igazam? – Csak persze a „Westerby” nevet nem ejtette ki, leginkább azért, mert nem ismerte; helyette ő is a fedőnevet használta, amelyet Jerry az ügy tartamára vett föl.
Peter Guillam mentette meg a helyzetet. Guillam szálas, szívós, könnyed mozgású fickó, s az első megbízásukra váró gyakornokok hajlamosak rá, hogy afféle görög istennek lássák.
– Westerby volt a piszkavas, amivel megpiszkálták a tüzet – vetette oda kurtán, véget vetve a csöndnek. – Bármelyik operatív ügynök éppúgy megtette volna. Ha ugyan nem sokkal jobban.
Mikor a fiú még ettől sem tért észhez, Guillam sápadtan fölkelt, odament, és halkan, de határozottan a fülébe mondta, eriggyen, és hozzon magának még egy pohárral, ha ugyan bírja, és lesz szíves néhány hétig tartani a száját. És íme a társalgás újfent és azonnal ráterelődött a drága jó George Smileyra – már az bizonyos, hogy ő az utolsó a régi nagyok közül, s vajon mit is művel, hogy is érzi magát most, hogy nyugdíjba vonult. Amennyit az az ember átélt, az nem mindennapos; van min elmélkednie visszavonultságában.
– George ötször kerülte meg a Holdat, ha mi egyszer – jelentette ki egy női tisztelője.
Tízszer, kontráztak lelkesen a többiek. Mit tízszer! Hússzor! Ötvenszer! A túlzások szárnyán Westerby árnya, általános megkönnyebbülésre, eloszlott. Ugyanígy George Smiley árnya is, bizonyos értelemben. Végülis csodálatos pályát futott be. Mi mást lehetett volna várni tőle, az ő korában?

 

Realisztikusabb kezdetpontnak tűnik egy bizonyos tájfun, amely 1974 derekán, egy szombati napon, délután háromkor söpört végig Hong Kongon. A város, lerögzítve minden rögzíthetőt, kushadva várta a förgeteg újabb rohamát. A külföldi tudósítók klubjának ivójában egy csoport újságíró, főként a volt brit gyarmatokról, Ausztráliából, Kanadából, Amerikából, bolondozott és iszogatott a maga lázasan tétlen stílusában – görög kórus, hős nélkül. Odalent, tizenhárom emelet mélységben rozzant villamosok és emeletes buszok fuldokoltak az építkezések porából összeállt sárbarna verejtékben meg a kowlooni kémények kormában. Lassú, szubverzív eső paskolta a kis medencék víztükrét a magas szállodaépületek tövében. A férfimosdóban pedig, amelynek ablaka a klub összes ablakai közül a legszebb kilátással szolgál a kikötőre, Luke, az ifjú kaliforniai, arcát a mosdó csapja alá tartva, véres száját öblögette.
Luke, ez a hórihorgas, rámenős teniszjátékos, ez a huszonhét éves vénember az amerikaiak kitakarodásáig lapjának legmenőbb saigoni tudósítója volt. Aki tudta róla, hogy teniszezik, az nehezen képzelhette el bármilyen más tevékenység, akár csak ivás közben is. Luke-ot csak a hálónál lehetett elképzelni, amint magasra nyújtózve, sorra öli a ziccereket, vagy amint sűrű kettőshibák közt lórúgásszerű ászokat üt. Szelleme, miközben ő maga buzgón öblögetett és köpködött, több lucidus síkon működött egyszerre, hála a szesznek meg az enyhe agyrázkódásnak, amit Luke valószínűleg csak „agylöttynek” írt volna le. Az egyik síkon ott fényeskedett egy bizonyos Ella nevű vancsüani bártündér, aki miatt állon kellett vágnia azt a nagy böhöm rendőrt – és most ennek szenvedi szükségszerű következményét. Rockhurst főfelügyelő ugyanis (szűkebb körökben „Rocker” néven közismert), aki jelen pillanatban az ivó sarkában pihente ki műszabadgyakorlatának fáradalmát, a lehető leggazdaságosabban, azaz a legkisebb energiabefektetéssel leütötte Luke-ot, s aztán pedánsan oldalba is rúgta. Luke gondolatai ugyanakkor kínai lakásadója körül is járkáltak: a kínai mondott valamit reggel, mikor átjött, hogy panaszkodjon Luke lármás lemezjátszója miatt, és aztán ottragadt egy sörre.
Valami szenzációt, mintha. Igenám, de mit?
Rókázott még egyet, aztán kinézett az ablakon. A szélvész bekergette a dzsunkákat a védőgátak mögé, nem járt a Star komp sem. Veterán brit fregatt állt horgonyon; a klubban keringő pletykák szerint árulja a Whitehall.
– Tengerre kéne szállnia – dünnyögte zavarosan, eszébe jutván az utazásai során ráragadt tengerész-kifejezések egyike. – Fregattnak tájfunban illenék vitorlát bontania. Úgy ám, uraim.
A dombok palaszínben szürkéllettek a fekete felhőtornyok alatt. Hat hónapja bezzeg még dorombolt volna örömében, ha ezt láthatja. A kikötő, a lárma, de még a felhőkarcoló-viskok is, amelyek a parttól egészen a süveg csúcsáig kapaszkodnak fölfelé: Saigon után Luke mámorosan ölelte keblére a látványt, Ma azonban csak önelégült, gazdag brit sziklának látta: maroknyi rengőtokájú kereskedő birtoka, akik nem látnak messzebb a pocakjuk domború horizontjánál. A kolónia számára is egy-kettőre azzá vált, amit a többi zsurnalisztának jelentett: egy reptér, egy telefonvolnal, egy mosoda, egy ágy. S olykor – soha nem huzamosan – egy nő. Ahová még az élményeket is úgy kell importálni. A háború pedig, Luke régi szenvedélye, immár Hong Konghoz sem volt közelebb, mint Londonhoz vagy New Yorkhoz. Valami kis élet, jobbára csak jelképesen, csak az értéktőzsdén pezsgett, és szombaton, nesze, az is zárva.
– Nno. Úgy föst, túléled, pajtás? – kérdezte a lompos kanadai cowboy, odaállva mellé a piszoárhoz. Kettejüket az kapcsolta össze, hogy részt vettek a Tet-offenzíva gyönyöreiben.
– Köszönöm kedves kérdésed, felségesen érzem magam – felelte Luke a lehető legiskolázottabb angol hanglejtéssel.
Arra gondolt, csakugyan fontos lenne visszaemlékezni, mit is mondott Jack Csiu a reggeli sör mellett. És íme, akárha mennyei sugallatként, hirtelen megvilágosodott.
– Megvan! – rikkantotta. – Jézus, cowboy, eszembe jutott! Luke, fiacskám, hát működik az emlékezőkéd! Emberek, emberek, ide süssetek!
– Hagyd a fenébe – tanácsolta rezignáltan a cowboy. – Bolondokháza van ma itt, pajtás. Hagyd a fenébe, akármi is az.
Luka azonban már be is talpalta az ajtót, és széttárt karral robbant be a bárba.
– Hé! Hé! Emberek!
Senki feléje nem fordult. Luke tölcsért csinált a kezéből.
– Részeg csavargók, idefigyelni! Nagy hírem van! Valami fanntasztikus! Lám, napi két üveg Scotch, és mégis vág az eszem, mint a borotva! Adjatok már valami kolompot!
Nem találván más zajcsinálót, fölragadott egy korsót, és annak a fenekével verte a söntéspultot, kilöttyintve a sört. Ám így is csupán a törpe mutatott némi unott érdeklődést.
– Na, mi az ábra, Lukie? – nyafogta, sajátosan buzis, Greenwich Village-i hangohordozásában. – Csak nem hogy megint rájött a csuklás a Nagy Múra? Nem élném túl!
Nagy Mú a brit kormányzó beceneve volt a klubban, a törpe pedig Luke főszerkesztője. Pocakos, mogorva kis figura, rendetlen fekete haja örökké az arcába hullott, és váratlan, nesztelen tudott ott teremni az ember mellett. Egy éve történt, hogy két francia – franciát pedig csak ritkán látni errefelé – kishíján megölte egy vigyázatlan megjegyzése miatt, ami a vietnami zűrzavar eredeti okával kapcsolatban tett. Magukkal vitték a felvonóba, eltörték az állkapcsát és több bordáját, a földszinten kilökték, mint egy rongycsomót, aztán meg visszalifteztek, hogy kihörpintsék fönthagyott poharaikat. Nem sokkal később hasonló dorgálásban részesítették az ausztrálok egy butus megjegyzés miatt, miszerint Ausztrália csak jelképes szerepet vállalt a háborúban. Canberra, szerinte, megállapodást kötött Johnson elnökkel, hogy az ausztrál fiúkat Vung Tauban fogja dekkoltatni, miközben az amerikaiak másutt fülig merültek a valódi csatározásokban. Az ausztrálok azonban még a liftig sem voltak hajlandók elmenni. Ott, helyben jól elagyabugyálták, s egy jó ideig még azután is folytatták, hogy a földre került. Akkor tanulta meg, mikor kell Hong Kongban tartózkodni bizonyosfajta emberektől. Tartós ködök idején, például. Vagy amikor napi négy órára elzárják a vizet. Vagy szombati tájfun idején.
Egyébiránt meglehetősen üres volt a klub. A legjobb tudósítóknak már csak a méltóságuk sem engedte meg, hogy ide járjanak. Néhány üzletember, aki a „hamisítatlan atmoszféra” végett látogatta a klubot, meg néhány nő, akik persze a férfiak végett jöttek. Egy-két turista, akiket a háború vonzott ide, kvázi-hadiöltözékeben. No és a törzshelyén, a sarokban a rettentő Rocker rendőrfőfelügyelő, aki megjárta Palesztinát és Kenyát és Malajziát és Fidzsit, a nélkülözhetetlen vén csatamén, korsó sörével, öklén a bütykök épp csak csöppet vörösebbek a szokásosnál, előtte kiteregetve a South China Morning Post friss száma. A Rocker, úgy hírlett, a hely eleganciája miatt szokott ide.
Középütt, a nagy asztal körül, amely hétköznap a United Press International munkatársainak volt fönntartva, most a Sanghaji Junior Baptista Tekeklub ülésezett. Elnöke, Craw, a májfoltos vén auusztrál, kéjjel vezette a szokásos szombati viadalt. A nemes versengés abból állt, hogy egy összecsavart asztalkendőt kellett a fali borosrekeszbe hajítani a túlsó sarokba. Akinek sikerült, annak a társaság hozatott egy üveg bort, és együtt megitták. A játékot a vén Craw vezette; s egy idősecske sanghaji pincér, Craw kedvence, fásult képpel hordozta vissza a kendőt és szállította a borokat. Ez egyszer nem volt valódi tűz a játékban, egyes klubtagok ki is vonták magukat belőle, Luke mégis ezt a társaságot szemelte ki hallgatóságul.
– A Nagy Mú feleségére rájött a csuklás! – sivította a törpe. – A Nagy Mú feleségének a lovára rájött a csuklás! A Nagy Mú feleségének a lovának a lovászára jött rá! A Nagy Mú feleségének a lovának a…
Luka odanyargalt, fölpattant az asztalra, összetörve jó néhány poharat és a fejét beverve a mennyezetbe. Ahogy ott állt meggörnyedve, háttal a délre szolgáló ablaknak, furán óriásinak tűnt; a háttérben a szürke köd meg a süveg sötét foltja s az előteret teljesen betöltötte a behemótnak tetsző emberalak. Mindazáltal, a társaság, mintha mi sem történt volna, rendületlenül tovább ivott és hajigálózott. Csak a Rocker sandított rá, ő is csak egyszer, s aztán hatalmas hüvelykjét megnyálazva, rálapozott a vicc-oldalra.
– Harmadik menet – nyilatkoztatta ki ízes ausztrál dialektusában Craw. – Fölkészül Kanada testvér. Várni, pancser! Namost, tűz!
Íves röppályán szállt a rekesz felé a gombócba gyűrt asztalkendő, aztán, célt tévesztve, elakadt egy falmélyedésben, és a padlón landult. Luke, tovább tüzeltetvén a törpétől, toporzékolni kezdett az asztalon, további poharak vesztét okozva. Végülis lebírta közönségét.
– Kegyelmes uraim – szólt csüggedt sóhajjal Craw -, könyörgök, figyelmezzenek botor gyermekemre. Tartok tőle, hogy pörbe szállna velünk, ha meg nem hallgatnók. Luke testvér, a mai nap folyamán ön számos riadalmas tettet hajtott végre; újabb ilyen lépése kiváltaná erélyes rosszallásunkat. Beszéljen tehát, beszéljen tisztán és tömören, ne kíméljen bennünket a legapróbb részlettől sem, s mindennek utána lesz szíves elkotródni, jó uram!
Fáradhatatlanok lévén az egymásról szóló legendák terjesztésében, a jó, öreg Craw-ban a Vén Tengerészt tisztelték a tudósítók. Amennyi homokot az már kirázott a sortjából; sokan még csak nem is tapostunk annyin, mondták egymás közt, és igazuk volt. Sanghájban kezdte pályáját a kikötőváros egyetlen angol nyelvű lapjánál, mint fullajtár és helyi hírszerkesztő. Azóta aztán tudósított a kommunisták harcáról Csang Kai-Sek ellen, Csang harcáról a japánok ellen, meg az amerikaiakéról gyakorlatilag mindenki ellen. Ebben a gyökértelen zugában a világnak Craw adott az újságíróknak hiteles történelmi tudatot. Beszédstílusa, amelyet tájfun idején még a legszívósabbak is – érthetően – idegesítőnek találtak, voltaképp a harmincas éveket sírta vissza, amikor Keleten, és valami okból a Vatikánban is, a tudósítók zömének társasági zsargonját Ausztrália diktálta.
Luke tehát, hála a vén Craw-nak, végre kipakolhatott.
– Uraim! Törpe, te rohadt polák, eriszted el azonnal a lábom! Uraim! – Elhallgatott, hogy száját megszárogathassa zsebkendőjével. – A High Haven nevezetű ház eladó, és Csimbók Thesinger őkegyelmessége szépen megpattant!
Semmi nem történt, ám ez nem érte váratlanul Luke-ot. Újságírók nem szoktak lármásan álmélkodni, de még csak hitetlenkedni sem.
– A High Haven eladó – zengette ki hangját Luke. – Aki kapja, marja. Mr. Jake Csiu, a népszerű ingatlanügynök, akit maguk csak mint az én indulatos háziuramat ismernek, megbízást kapott Őfelsége a Királynő felséges kormányától, hogy vegye le válláról a High Haven gondját. Azazhogy házaljon vele. Pocsék lengyelje, megöllek, ha el nem erisztesz!
Ám a törpe valahogy mégis ledöntötte a lábáról. Csak egy kétségbeesett elrugaszkodás mentette meg a sérüléstől. A padlóról további átkokat zúdított támadója fejére. Eközben Craw busa feje lassan feléje fordult, s nedvedző szeméből ugyancsak hosszantartó és szemrehányó sugarakat lövellt rá. Luke nem tudta, nem vétett-e megint Craw temérdek háziszabályainak valamelyike ellen. Az asztal körül ülők jól tudták, hogy Craw, változatos szerepei ellenére, bonyolult és magányos figura. Szándékoltan nyers modora mögött a Kelet igaz szerelme parázslott, s az érzés néha olyannyira hatalmába kerítette, hogy kénytelen volt hónapokra eltűnni szem elől, s mint egy mord elefánt, magányosan járta magánösvényeit, míg újra közösségi életre alkalmasnak nem érezte magát.
– Kegyelmes uram, volna szíves nem össze-vissza büfögni, igen? – szegte föl nagy fejét imperátori gesztussal Craw. – Éterien tiszta vizeinkbe ne pökje alantas fenékvizét, ha szabad kérnem. A High Haven kémbarlang, nemdebár. Hosszú évek óta. A hiúztekintetű Csimbók Thesinger őrnagy kotoréka, Thesingeré, aki azelőtt Őfelsége a Királynő Lövészgyalogságánál szolgált, ma pedig ((Hong Kong’s Lestrade of the Yard)). És Csimbók őrnagy nem pattan meg. Ő ugyanis nem pörsenés, hanem egy nagy csirkefogó. Monsignor, egy italt a gyermekemnek – vetette oda a sangháji csaposnak -, félrebeszél szegény.
Craw akor újabb tűzparancsot vakkantott, és az asztaltársaság visszatért intellektuális időtöltéséhez. Mert az az igazság, hogy Luke szenzációs kém-híreinek édeskevés volt a hitele. Hírnevet szerzett, mint besült kém-kémlelő, és szenzációi rendre kacsának bizonyultak. Vietnam óta minden faliszőnyeg mögött kémet sajdított, az ostobája. Szentül hitte, hogy a világot a kémek dirigálják, és szabad idejében, már ha épp részeg nem volt, örökké ott lógott a Gyarmat temérdek, jól-rosszul álcázott Kína-lesője között, nem is említve a még rosszabbakat, akik mind az amerikai konzulátus terjedelmes, domboldali épületében hemzsegtek. Annyiban is hagyták volna az egészet, ha ez a nap nem a különösen nyughatatlan napok közül való lett volna. Így azonban a törpe fantáziát vélt látni a dologban, szórakozási lehetőséget, és megragadta.
– Mondd meg nekünk, te Lukie – kezdte, furán fölfelé facsarodó kézmozdulattal -, ezt a High Havent üresen árulják, vagy belevalóstul?
Tapsot kapott a kérdés. A High Haven vajon a titkaival ér többet, vagy nélkülük?
– Thesinger őrnagyot is árulják? – tette föl a kérdést humortalan, éneklő hangján a délafrikai fotós, mire még nagyobb, de kevésbé szeretetteljes nevetés harsant. Nyomasztó alak volt ez a fotós: katonás kefefrizura, kiéhezettnek tűnően sovány alkat, s az arca kráteres, akár a csataterek, amelyeken oly szívesen kurkászott. Fokvárosból jött; a többiek csak úgy hívták, hogy Halálkuvik. Ez szíves-örömest eltemetne mindnyájunkat, mondogatták, és csakugyan, mintha örökké leselkedett volna rájuk, némán és megátalkodottan.
Jó pár percre elterelődött Luke-ról a figyelem; az egy Craw-t kivéve mindenki fülig merült a Thesinger-történetekben és Thesinger-utánzásban. Fölemlegették, hogy az őrnagy ártatlan importőrként jelent meg a Gyarmat életében, valami ostobácska látszat-tevékenységgel odalenn a dokkok közt, és íme, fél év múltán egyszercsak ott díszelgett a neve a Szolgálat alkalmazottainak listáján, és sápatag hivatalnokai meg tésztás képű, jóltáplált titkárnői élén átvette valakitől a föntemlített kém-fellegvár irányítását.
Különös kedvvel részletezték az őrnagy nevezetes, négyszemközti ebédjeit, amelyekből, most derült ki, az összes jelenlévő riporterek kivették a részüket, s amelyek végén, már a konyaknál, rendre kibuggyant az őrnagyból a nyakatekert frázisokkal megtűzdelt indítvány: – Nézze csak öregem, aztán ha odatúl a folyón valami érdekes kínaiba ütközne, már olyanba, ért engem, aki megközelíthető, akkor jusson eszébe a High Haven! – És aztán persze a varázsos telefonszám, „amit, ha föltárcsáz, hát a tulajdon kedves íróasztalomon csörög, ért engem, semmi közvetítő, semmi telefonoskisasszony, semmi magnófölvétel”; nos, a számot is legalább hatan-nyolcan őrizték a noteszukban: – Parancsoljon, öregem, itt a ceruza, firkálja rá a manzsettájára, hazudja azt, hogy valami nőcskének a száma, ért engem? Nohátakkor, Hong Kong, öt zéró, kettő, négy…
Kórusban végigkántálva a számot, elcsöndesedtek. Valahol negyed négyet kondított egy falióra. Luke lassan fölállt és leporolta a farmernadrágját. Az öreg sangháji föladta őrhelyét a borosrekesznél, s nyúlt az étlapért, abban a reményben, hogy most talán rendelni fog valaki. Rájuk is tört egy tűnő percre a bizonytalanság. Az ördögé ez a nap. Övé lett már az első rundó ginnel.
Mély tónusú dörmögés a háttérből: a Rocker rendelt ebédet, bőségeset. – Hideg sört hozzál nekem, fiú, hideget, megértetted? Nacson-nacson hidegi. De csop-csop ám, hallod? – A főfelügyelőnek megvolt a maga elképzelése arról, hogyan kell a bennszülötteket kezelni; rendelni például mindig szóról szóra így szokott. Újra csönd lett.
– Látod, ez az, Lukie – szólt visza távolodóban a törpe. – Ezzel fogod megkeresni a Pulitzeredet. Az egyszer tuti. Gratulálok, barátom. Az év szenzációja.
– Bújjatok a lóba – vont vállat Luke, s indult a söntéspult felé, ahol két sápkóros szőkeség üldögélt, tüzérségi bevetésre készen. – Evvel a két szememmel láttam Jake Csiu megbízólevelét, világos? Őfelsége a Királynő rohadt Szolgálatában. Na! A papíron fölül rajta a rohadt címer azzal a kecskét baszó oroszlánnal, világos? Na. Helló, szépségeim, hát nem emlékeztek apucira? Apuci vette nektek azt a nyalókát a múltkor, világos?
– Thesinger nem veszi föl – énekelte bánatosan a telefon mellől a Halálkuvik. – Senki se nem veszi föl. Nuku Thesinger, nuku ügyeletes. Vonal se sincs. – Az izgalmak, vagy tán az unalmak közepette senki sem vette észre, hogy a délafrikai rátelepedett a telefonra.
Vén Craw, az ausztrál egész eddig szenvtelen volt, akár egy kihalt állatfaj. Most azonban fölkapta a fejét.
– Tárcsázzon újra, marha! – rendelkezett pattogva, mint egy zupás őrmester.
A Halálkuvik vállat vont és újra tárcsázta Thesinger számát. Most már többen közelebb húzódtak. Craw ülve maradt és úgy figyelt. Két készülék volt; a délafrikai most a másikkal tett próbát, szintolyan sikertelenül.
– Kérje a központot! – süvöltött Craw. – Most mit áll ott a nyelvével a szájában! Hívja a központot, maga búbánatos afrikai majom!
A vonalat kikapcsolták, közölte a központos.
– Mikor, jóember? – tudakolta a Halálkuvik.
Nem tudni.
– Akkor biztosan új számuk van, jóember? – üvöltött a Halálkuvik a jobb sorsra érdemes központkezelőre. Soha még ilyen izgatottnak nem látták. Számára csak az volt az élet, ami a gépe keresőjében megjelenik; mostani fura szenvedélyessége nyilván a tájfun számlájára volt írható.
Nem tudni, közölte a központos.
– Hívja a Sekély Torkot! – parancsolta Craw, most már igazán zabosan. – Fölhívni minden rohadt csíkosnadrágost a Gyarmaton!
A Kuvik bizonytalanul csóválgatta hosszúkás fejét. A Sekély Torok nem volt más, mint a hivatalos kormányszóvivő, a riportertársadalom közutálatának tárgya. Hozzá fordulni bármivel is: nem vet jó fényt az emberre.
– Na, hagyják, majd én – állt föl nehézkesen Craw; mindenkit félretaszigálva a készülékhez telepedett, és siránkozósra fogva a figurát, jól körüludvarolta a Sekély Torkot. – Alásszolgája, Craw vagyok. szolgálatjára, igen. Hogy szolgál Eminenciád testi s lelki egészsége? Örömmel hallom, uram. És a kedves felesége, ha szabad kérdeznem, és a kedves sarja? Jó étvágynak örvendenek? Se skorbut, se tífusz? No, ez derék. S ha most kegyeskednék megmondani, ugyan mi az ördögért pattant meg Csimbók Thesinger a városból?
Őt figyelték mind, de kifejezéstelen maradt, mint a kőszikla, semmit el nem árult az arca.
– Melyhez hasonló jókat önnek is, uram! – horkantotta végül, és olyan keményen csapta oda a kagylót, hogy beleremegett az asztal. Akkor az öreg sanghájit szólította meg. – Monsignor Goh, hívasson nékem egy benzinszamarat, legyen oly jó. Maguk meg, kegyelmes uraim, lesznek szívesek fölkelni a seggükről, de tüstént!
– Aztán mi a fenének? – tudakolta a törpe, reménykedve, hogy a parancs őrá is vonatkozik.
– Hát csak annak, kedves takonypóc-bíborosom, hogy sztori lóg a légben, sztori, és nem is akármilyen, hallják, maguk züllött, alkoholbeteg, … eminenciások! Föl tehát a vagyonért, a hírnévért, az asszonyokért, a hosszú s boldog életért.
Veszekedett rossz kedvét senki sem értette.
– Mi a frászt mondott olyan rosszat a Sekély Torok? – firtatta álmélkodva a lompos kanadai cowboy.
– Az ám, Craw testvér – kapta föl a szót a törpe. – Mit mondott?
– Azt mondta: „Nem nyilatkozom” – nyilatkozott fenséggel Craw, mint akinek soha galádabbul bele nem tapostak a szakmai önérzetébe.
Így esett, hogy mentek föl mind a Süvegre, csupán az ivók hallgatag többségét hagyva vissza a klubban; ment a fölajzott Halálkuvik, a colos Luke meg a lompos kanadai cowboy avval a hetyke mexikói forradalmár-bajszával, ment a törpe, aki persze most is ragadt rájuk, és végül a vén Craw meg a két sápkóros szőke – a Sangháji Junior Baptista Konzervatív Tekeklub teljes plenáris ülése tehát, plusz a két hölgy, jóllehet a klub alapszabálya kimondja a tagok teljes cölibátusát. Csodák csodájára a vígkedélyű kantoni sofőr hajlandó volt valamennyiüket elszállítani – a bőség ült itt diadalt a fizikai törvények fölött. Sőt, még abba is beleegyezett, hogy három nyugtát állítson ki, külön-külön a három érintett újságnak ezért az egyetlen fuvarért, amit Hong Kong-i taxis sem azelőtt sem azóta meg nem tett volna. Hiába, ilyen nap volt ez: ellene mondott minden precedensnek. A vén Craw ült előre, híres szalmakalapjával, amelyen az eatoni színekkel ékes szalag virított – egy régi bajtársa hagyta rá végrendeletében. A törpét begyömték a két első ülés közé a sebességváltóra, a maradék három férfi hátra került, a két lány pedig Luke ölébe, ami megnehezítette számára a rendszeres időközönként esedékes szájtörölgetést.
A Rocker úgy ítélte meg, jobb, ha nem tart velük. Szalvétáját a gallérjába gyűrve várta a klub báránypecsenyéjét mentamártással és tömérdek burgonyával. – És még egy sört! De most már aztán csakugyan hideget, hallod-e, fiú! Nacson hidegi. Aló mars, hozzad, csop-csop!
Amint tiszta lett a levegő, a Rocker is telefonált egyet: fölhívott egy Illetékest, már csak a biztonság kedvéért is, de kiderült, mindketten úgy látják, hogy semmit nem kell tenni.

Vörös Mercedes volt a taxi, majdnem új, de kocsi sehol gyorsabban nem használódik, mint a Süvegen: örökké egyesben kell erőltetni a motort, örökké teljes gőzzel hajtani a klímaberendezést. Miközben keservesen kínlódó motorral kaptattak fölfelé a betonsziklákon, fojtogatóan sűrű ködbe kerültek. És mikor kivergődtek belőle, csak még rosszabb lett. A Süveg csúcsát forró és módfölött állhatatos függöny vette körül, mely tömény benzinbűzből és a völgy lármájából állt össze. Forró, meghatározhatatlan hullámokban úszkált a légben a pára. Tiszta időben minden irányban messzire látni: a föld egyik legszebb panorámája. Északra ellátni Kowloonig meg az Új Területek kék hegyláncáig, amelyen túl nyolcszázmillió kínai él a brit uralom kiváltsága nélkül; dél felé ott a Repusle, a Deep Water Bays és a nyílt Kínai-tenger. A High Havent a királyi haditengerészet építtette a húszas években; a jellegéből adódó angyali ártatlansággal igyekezvén a hatalom érzetét adni építkezésében is.
Aznap délután azonban, ha a házat nem fák közé építették volna, méghozzá egy sekély homorulatban, ahol a fák, az égbolt felé kapaszkodóban, ugyancsak magasra nőttek, s ha végül e magas fák kívül nem rekesztették volna a ködöt, akkor az újságírók egyebet sem láttak volna, mint a betonból öntött két fehér kapubálványt – egyiken két csengőgomb NAPPAL illetve ÉJJEL fölirattal -, s közöttük a láncra-lakatra zárt kétszárnyú vaskaput. Hála azonban a fáknak, tisztán látták a házat is, noha jó ötven yardnyira volt tőlük. Kivehették az ereszcsatornát, a tűzlétrákat, sőt a szárítóköteleket is; megcsodálhatták a zöld kupolát, amellyel – négy esztendei ott-tartózkodása során – a japán hadsereg gazdagította az épületet.
A bebocsáttatás reményétől űzött törpe odacsörtetett, és megnyomta a NAPPAL jelű gombot. Az oszlopba süllyesztett kaputelefon hangszórójára meredtek mindnyájan, várva, hogy megszólaljon, vagy, ahogy Luke megfogalmazta, legalább egy kis füstöt fújjon ki rájuk. Az útszélen parkoló kantoni taxis teljes hangerőre csavarta a rádióját, s az valami nyávogós kínai szerelmi dallal bömbölte tele a környékett. A másik kapubálványon semmi nem volt, csak egy réztábla, rajta Thesinger átlátszó fedőintézményének neve: Összefegyvernemi Összekötő Törzskar. A Halálkuvik elővette fényképezőgépét, s olyan módszeres fotózgatásba kezdett, mintha kedves csataterei egyikén volna.
– Talán hogy szombat ünnepnap – kockáztatta meg némi várakozás után Luke. Ne legyen már olyan szédülten ostoba, torkolta le Craw, kémeknél nincs se szombat, se vasárnap, se nappal, se éjjel. Még csak táplálkozni sem érnek rá, az egy Csimbókot kivéve.
– Jó napot kívánok – szólt a törpe.
Nyomva tartotta az éjszakai gombot, s íves, piros ajkát a mikrofonra szorítva, a felső osztálybeli angolok kiejtését majmolta – becsületére legyen mondva, meglepően jól.
– Michael Hanbury-Steadly-Heamoor vagyok, a Nagy Mú személye khörüli főkhöcsög. Beszélnem khell, khérem, Thesinger őrnagy úrral, halaszthást nem thűrő ügyben, khérem. Ghomba alakhú felhő khépződött ugyanis, mely thalán elkherülthe az őrnagy úr becses figyelmét, jóllehet ott lebeg egy ideje a Pearl folyó fölött, és theszi thönkre a Nagy Mú gholfmeccsét. Nno, hát khöszönöm. Lesz szíves khaput nyitni?
Az egyik kis szőke elröhintette magát.
– Nem is tudtam, hogy Steadly-Heamoornek hívják.
Azzal faképnél hagyták Luke-ot, belecsimpaszkodtak a lompos kanadai karjába, és hosszasan sugdostak a fülébe.
– Tökre olyan, mint Raszputyin – jelentette ki elismerően az egyik, a kanadai combját simogatva hátul. – Láttam a moziban, tökre olyan. Olyan vagy, Kanada, na mit szólsz?
Körbejárt Luke flaskája, mindenki húzott belőle, s tovább töprenkedtek, hogy most aztán mitévők legyenek. A piros Mercedesből tovább áradt a sofőr kedvenc kínai nászéneke, de a kaputelefon néma maradt. A törpe most egyszerre nyomta mindkét gombot, és Al Capone-alakítással tett próbáot.
– Na, idehallgasson, Thesinger, tudjuk jól, hogy odabent van. Kijön szépen, értjük? Föltartott kézzel, igen, köpeny nélkül, a tőreit eldobja… hülye állat, nem tudsz vigyázni?
A szitok nem a kanadainak szólt, nem is az öreg Craw-nak, aki, nyilván szükségét végzendő, elsomfordált a fák közé, hanem Luke-nak, aki szemlátomást úgy döntött, hogy erővel hatol be a házba. A kapu mellett, csöpörésző fáktól árnyékolva, kurta zsákutca-félét, s a végében hulladék-kupacot vett észre. Besétált, hátha eligazítást nyújt a láthatóan nem régi törmelékhalom, és ott bukkant rá az S-alakú, jó tizenöt kilós öntöttvas horogra; odacipelte a kapuhoz, két kézzel a feje fölé emelte, és nagy lendülettel odacsapott. A kapu megdöndült, akár a repedt nagyharang.
A Halálkuvik féltérdre ereszkedett, s miközben a gépét kattogtatta, beesett ábrázata mártír-mosolyba facsarodott.
– Hármat számolok, Csimbók – rikoltotta Luke, újra megkondítva a kaput. – Egy… – Megint odacsapott. – Keettőőő…
Válogatottan vegyes madárraj kelt szárnyra a fákról (néhány óriási példány is volt köztük), s kezdett meredek spirálröpülésbe, de zajgásukat elnyomta a völgy lármája meg a kapu rekedt harangszava. A taxis nevetve és tapsikolva táncra kerekedett, még a rádiójáról is megfeledkezve. És hiába, hogy esőre állt az idő, megjelent egy komplett kínai család, nem is egy de, két gyerekkocsit tolva, s ők is elnevették magukat, de mindnyájan, a legkisebb gyerekestül, tenyerükkel takarták szájukat, hogy meg ne lássék a foguk. Akkor történt, hogy a kanadai cowboy fölkiáltott, elengedte a lányokat, és a kapura mutatott.
– Azt a szentségit, mit művel ottani Craw? Nem átugrott a kerítésen a vén keselyűje?
Ezzel aztán el is párolgott a maradék mértéktartás. Kollektív őrület szállta meg a kisded különítményt. Fejükbe szállt az ital, a sötét nap, a klausztrofóbia. A lányok gátlástalanul fogdosták a cowboyt, Luke tovább döngette a kaput, a kínaiak nyerítve röhögtek, míg egyszercsak felséges időtlenséggel föl nem szállt a köd, meg nem látták a fejük fölött lebegő súlyos kék-fekete felhőket, és kiadós esőzuhatag nem szakadt a fákra. Másodpercekkel később már őket paskolta, azonnali hatállyal bőrig áztatva mindenkit. A félmeztelenre ázott lányok nyihogva bemenekültek a Mercedesbe, de a férfinép, még a törpe is, kitartott, és merecen nézte az esőfüggönyön át az eatoni kalapos vén figurát, ahogy ott állt a ház tövében, valami durván ácsolt kapusátor vagy talán kerékpár-tető alatt – bár ugyan ki olyan őrült, hogy biciklivel járjon a Süvegre…
– Craw! – üvöltötték. – Monsignor! Szarházi, nem faképnél hagyott bennünket?
Süketítően dobolt a zápor, a faágak recsegve hajladoztak súlya alatt. Luke elhajította őrült pörölyét. Elsőként a lompos cowboy rugaszkodott neki, őt követte Luke meg a törpe, és a Halálkuvik zárta a sort, meg-megtorpanva, leguggolva, vakon kattogtatva tovább. Az eső patakokban csorgott végig rajtuk, örvénylő-vörös folyamként mosta bokájukat, ahogy harsány kecskebéka-koncert közepette, libasorban csörtettek Craw után fölfelé. Megmásztak egy párfányos bakhátat, megtorpantak egy szögesdrót-kerítés előtt, óvatosan átkecmeregtek a drótok közt, átkeltek egy sekély pocsolyán. Végre megálltak Craw mellett, aki a zöld kupolát nézte, miközben az eső, fittyet hányva a hetyke szalmakalapra, vígan végigfolyt az állán, és a jólszabott őzbarna öltönyt formátlan, fekete ronggyá áztatta. Mint akit megbabonáztak, úgy állt az öreg, s csak bámult egyre fölfelé.
Végülis aki a legjobban szerette, Luke szólította meg. – Kegyelmes uram! Hijj, ébresztő! Én vagyok az: Rómeó! Jézus-Krisztus, ezt meg mi lelte…
Luke őszinte aggodalommal érintette meg a karját. A vén Craw azonban erre sem mozdult.
– Hja, a fák állva halnak meg – elménckedett a törpe, s a vigyorgó Halálkuvik – sose lehet tudni alapon – azonnal lencsevégre kapta.
Craw, mint egy kivénhedt díjbirkózó, lassan magához tért. – Luke testvér, kiadós bocsánatkéréssel tartozunk magának – dünnyögte.
– Vigyük a taxihoz – szólt Luke, s kezdte félretaszigálni a többieket, de az öreg tapodtat sem mozdult.
– Csimbók Thesinger. No lám. Derék kis cserkész volt. No, nem pilóta, ahhoz sosem volt elég dörzsölt, de cserkésznek meglehetős volt.
– Nyugodjék békében – vágta rá türelmetlenül Luke. – Indulás. Mozdulj, törpe, az ég rogyjon rád.
– Ez totál tintorettó lett – vélekedett a cowboy.
– Mert vegyük csak az árulkodó nyomokat, Watson – szólalt meg végre Craw, miután jó ideig révetegen hagyta, hogy Luke a kabátujját húzgálja, miközben az eső, ha lehet, még jobban rázendített. – Példának okáért azok az üres ketrecek ott az ablakok fölött. Ahonnan időnap előtt kiszaggatták a klímaberendezést. A garasoskodás, diacskáim, kardinális erény, különösen kémek esetében, ha szabad megjegyeznem. S amott az a kupola? Vegye gondosan szemügyre, jó uram. Karcolások. Sajna, nem valami gigantikus eb körmeitől valók, hanem mohó kerekszeműektől, azaz európaiaktól, akik sebtiben tépték le onnan a rádióantennákaat. Látott-e, jó uram, valaha is antenna nélkül való kémbarlangot? Biztosíthatom, előbb lát kupoldát zongora nélkül!
Az eső crescendója csak fokozódott. Nagy csöppek, megannyi lövedék, kopogtak körülöttük. Craw arca kész talány volt Luke számára. Valahol mélyen komolyan hitte, hogy az öreg haldoklik. Természetes halált nem sokat látott ezidáig, s örökös készenlétben állt miatta.
– Alighanem egyszerűen sziklacsömört kaptak és leléceltek – kockáztatta meg, újra a kocsi felé noszogatva mentorát.
– Az, lássa, könnyen lehet, kegyelmes uram. Az évad csakugyan kedvez a nyers és öntörvényű cselekvésnek.
– Hazafelé! – rántotta meg szigorúan az öreg karját Luke. – Tessék szépen arrafelé lépegetni, igen? Vagy hordágyat hozzunk?
De a vénember megcövekelte magát, s még egy utolsó pillantást vetett a viharban vibráló brit kémbarlangra.

A kiadó engedélyével.