Főkép

A sci-fi rajongók táborán túli ismertséget a Flashforward hozta meg Önnek. Ha jól tudom, konzultánsként vett rész a 22 részes tévéfilm sorozatban, ami jelentősen eltér a könyvtől. Mennyire volt beleszólása, hogy milyen sztori kerüljön képernyőre?


Beleszólásom nem volt, de folyamatosan kikérték a tanácsaimat, egyeztettek velem. Rengeteget vitatkoztam a producerekkel, és a viták nagyjából felében nekem adtak igazat. Úgy vélem, ez nem rossz arány, végtére is az ő pénzüket költöttük – százmillió amerikai dollárról van szó – a tévésorozat elkészítésére, nem az enyémet. Így azt kellett tenniük, aminek réven szerintük a legnagyobb valószínűséggel megtérül az anyagi befektetésük. A magam részéről elégedett voltam a végeredménnyel. Második évadra nem kaptunk lehetőséget, így nyilvánvaló, hogy némelyik döntés helytelen lehetett, de amikor meghoztuk azokat, mindannyian úgy gondoltuk, hogy megfelelően határozunk, és nem számított, hogy nekem adnak-e igazat, vagy sem – a lehető legjobbat igyekeztünk kihozni a sorozatból.
 
Ha most elölről kezdhetnék, milyen változásokra próbálná rábeszélni a producereket?

Nos, az első rész egy rettenetes katasztrófával indul – ezt ábrázolja a könyv borítója is –, melynek során két perc tizenhét másodpercre mindenki elveszíti az eszméletét, és húsz millióan elpusztulnak. E rész, vagyis már a legelső epizód végén a főhős feleségének sikerül autóval hazamennie. A rengeteg vérontás az utakon, a balesetet szenvedett autók milliói addigra varázslatos módon eltűnnek. Mire a második részhez érünk, mindez a háttérbe szorul, az egész katasztrófára a feledés homálya borul.
 
Úgy vélem, ez hatalmas hiba volt. Az előzetes hírverésben efféle, majdhogynem poszt-apokaliptikus hangulatot ígértünk – ilyen képeket használtunk a reklámokban, ez került a könyvborítóra, a poszterekre és a többi. Mindez mégis eltűnik már az első részben – amely 44 perc hosszúságú. Alig 42 perce tartott a sorozat, és túlléptünk az apokalipszisen, az élet visszatért megszokott medrébe. Ezt hatalmas hibának tartom.
 
Ha jól tudom, más filmes élményei is vannak. Mesélne ezekről?

 

Futott egy Charlie Jade című kanadai–dél-afrikai koprodukció, amolyan tudományos-fantasztikus krimisorozat, és engem bíztak meg azzal, hogy készítsem el a sorozatbibliát, vagyis a karakterleírásokat, a szereplők élettörténetét, a kitalált világ alapvető jellemzőit, az első évad átfogó cselekménytervezetét. Rendkívül élveztem a munkának ezt a fázisát. Amikor azonban sor került volna arra, hogy Dél-Afrikába – egész pontosan Fokvárosba – utazzunk, ahol a forgatás zajlott, úgy döntöttem, hogy nem tartok a stábbal. Inkább Torontóban maradtam, hogy más dolgokkal foglalkozzam. Ha Torontóban forgatták volna a sorozatot, szerintem hosszabb ideig velük maradok. Ám amíg dolgoztam rajta, nagyon élveztem a munkát, és az anyagiakra sem panaszkodhattam, így elégedettnek éreztem magam.
 
Annak idején rádiózásból és televíziózásból szereztem diplomát a torontói Ryerson Egyetemen, így mindig is érdekelt ez a terület, és épp nemrégiben írtam meg megrendelésre egy próbaepizód forgatókönyvét a Space nevű kanadai sci-fi csatornának, és remélhetőleg lesz is belőle valami.
 
Úgy érzem, a tudományon kívül vonzódik a dinókhoz is, elvégre több regénye is róluk szól.

 

gen, és jó néhány novellám is.
 
Mi vonzza a dinoszauruszokhoz?

 

Már azelőtt rajongtam a dinoszauruszokért, hogy megkedveltem a sci-fit – egészen kicsi korom óta. A kettő persze ugyanabból a tőből ered. A dinoszauruszok egy idegen létformát képviselnek. Nem léphetünk kapcsolatba velük. Egy más korban léteztek, és valóban éltek – szemben a sárkányokkal. Ténylegesen voltak dinoszauruszok. Tanulhatunk róluk az iskolában, az egyetemen, eltökélhetjük, hogy ugyanúgy mindent megtudunk róluk, ahogy a távoli csillagokról, arról, miféle bolygók keringhetnek körülöttük, és esetleg miféle élet létezhet rajtuk.
 
A tőlünk különböző létformák gyermekkorom óta érdekelnek, és ez az érdeklődés mostanáig sem szűnt meg. Voltaképp egészen az egyetemi felvételiig paleontológusnak készültem – olyasvalakinek, aki a dinoszauruszokat tanulmányozza. És három kanadai egyetemre is felvettek erre a szakra. Már majdnem el is kezdtem a tanulmányaimat. Az utolsó pillanatban azonban eszembe jutott, hogy érdemes lenne utánanézni, kap-e állást egy dinoszaurusz-kutató, és kiderült, hogy lényegében nem létezik ilyen. Kanadában összesen három ilyen állás volt 1979-ben, az egész világon pedig mindössze huszonnégy. És ez ma sincs másképp.
 
Az addigi elképzelésem, hogy az írás csak őrült vágyálom, a tudomány ellenben biztos diplomás karriert kínál, hirtelen a visszájára fordult. Íróként a világon bárhol dolgozhat az ember. Sehol nem írják elő, hogy Kanadában ennyi meg ennyi íróra van szükség. Ezért az őslénykutatást felváltotta a paleontológiából kiinduló tudományos fantasztikus művek írása, és ez azóta is meghatározza az írásaimat. Minden könyv jobb lesz attól, ha szerepel benne dinoszaurusz. Ha az embernek gondja akad egy regénnyel, bele kell írni egy dinoszauruszt. Ettől jobb lesz a történet.
 
Az évek során számtalan sci-fi díjat nyert.

 

Negyvenötöt. Valójában én tartom a műfajban a legtöbb díjjal jutalmazott sci-fi írók rekordját. Senki sem kapott többet nálam. Sem Stephen King, sem Arthur C. Clarke, sem Isaac Asimov. Rágondolni is csodálatos. Hatalmas örömet okoz, hogy ennyi díjat kaptam, és meglehetősen sok nem angol anyanyelvű országból kapok elismerést. Természetesen kapok díjakat Kanadában és az Egyesült Államokban is, de Kína, Japán, Franciaország, Olaszország, Spanyolország is mind-mind díjjal jutalmazott, és ez felettébb hízelgő a számomra.
 
Melyik díjára a legbüszkébb?

 

A tudományos fantasztikum különös terület, hiszen megvan a maga „Oscar-díja”, amit az írók, vagyis a szakmabeliek ítélnek oda szakmabelieknek. Ez a Nebula-díj. Ezt éppen ezzel a könyvvel, a Lélekhullámmal nyertem el. Ám létezik egy sci-fi közönségdíj is, a Hugo-díj, melynek odaítélését az olvasók szavazatai döntik el. És azt kell mondanom, hogy bármennyire nagyra értékelem a kollégáim, a szakmabeliek tiszteletét és támogatását, a legtöbbet az a díj jelenti nekem, melyet az olvasóktól kaptam. Épp ezért az összes díj közül a Hominids című regényemért nekem ítélt Hugót tartom a legfontosabbnak. Ráadásul a kinézetét tekintve is ez a legszebb díj. Egyszerűen gyönyörű.
 
Jelent még egyáltalán valamit egy efféle díj elnyerése?

 

Ó, igen, természetesen. Ami azt illeti, éppen mostanában jelentik be az idei Hugo-díjra jelöltek névsorát, és alig pár perccel ezelőtt néztem meg az e-mailjeimet, hogy közzétették-e már a jelöléseket. Még nem. Egyszóval természetesen sokat jelent ez nekem. Részben azért, mert az ember annyit ér, amennyit a legfrissebb könyve ér. Ez a könyv, a Lélekhullám, amit most a kezemben tartok, a Terminal Experiment magyar fordítása, de azóta már tizennégy könyvet írtam angolul. Ezért, ha olyanokat mondanak nekem, hogy szép munkát végeztem sok-sok évvel ezelőtt, amikor ez a regényem megjelent Amerikában, sokra értékelem a dicséretet, de igazából azt szeretném hallani, hogy még nem váltam unalmassá, még mindig megy a dolog, még mindig a topon vagyok. A szavazások, jelölések, és ha szerencsés vagyok, a nekem ítélt díjak ezt igazolják vissza nekem – értelmet adnak a folytatásnak.

 
Elmondása szerint a regényírást mindig megelőzi pár hónapos aprólékos kutatómunka. Minek jár utána ilyenkor?

 

Ez a könyvtől függ, de például a Triggers-zel kapcsolatban, amelyen mostanában dolgozom – várhatóan egy év múlva fog megjelenni, és Washingtonban játszódik –, elsőként a hely sajátosságainak jártam utána úgy, hogy elutaztam Washingtonba. A témája a Lincoln-emlékműnél elkövetett merényletkísérlet az amerikai elnök ellen. Szóval elmentem a Lincoln-emlékműhöz, hogy alaposan körülnézzek ott. Az elnököt a George Washington Egyetem kórházába szállítják. Így ellátogattam oda is, az ott dolgozó orvosok és nővérek pedig körbekalauzoltak a kórház zárt területein. Olyan helyeket mutattak meg nekem, ahová megszokott esetben senki sem juthat be, hacsak nem műteni kell, és elmagyarázták nekem, hogy folyik ott a munka. Tehát ez is része a kutatásnak – hogy elmenjek a helyszínekre, és magamba szívjam az atmoszférájukat: a szagokat, a látványt és a zajokat, és hitelesen ábrázoljam a helyet.
 
A regény az emlékezés természetével foglalkozik. Ezért rengeteg tudományos szakkönyvet olvastam el arról, mit tudunk valójában az emlékek előhívásáról. Kiderült, hogy hatalmas mennyiségű ismerettel rendelkezünk annak biokémiáját illetően, miként tárolja agyunk az emlékeket. Mindezt meg kellett ismernem, hogy meggyőzően írjak az emlékek megváltoztatásáról. Ahhoz, hogy valaki hihetően írjon az emlékképek módosításáról, tudnia kell, hogyan tárolódnak az emlékek.
 
Ezért mindez a kutatás: a sok olvasás, a helyszínek meglátogatása, majd a lehető legtöbb szakértővel – neurológusokkal, magas méltóságok védelméért felelős személyekkel és effélékkel – lefolytatott konzultáció valóban rengeteg kutatást jelent. Ugyanakkor ezt a szakaszt élvezem a leginkább. Semmit sem kedvelek jobban a kutatásnál.
 

Milyen mértékben határozza meg a kutatás magát a történetet?

 

Amíg nem végeztem a kutatással, fogalmam sincs a cselekmény részleteiről. Egy témából, általános ötletből indulok ki, majd hozzáfogok a kutatáshoz, a cselekmény, az események viszont a kutatás eredményeképp alakulnak ki. Sosem manipulálom a kutatást, hogy az eredmények valamiféle előre eltervezett történethez igazodjanak, mivel amíg nem végeztem a kutatással, nem tudhatom, mi ígérkezik majd izgalmasnak. De amint megvagyok a kutatással, elkezdem megkeresni a drámai lehetőségeket, a figyelemreméltó tényeket és adatokat, vagy az érdekes helyeket, melyekről írni érdemes.
 
Példának okáért eredetileg fogalmam sem volt, hogy a most készülő regényben, a Triggersben hogyan követhetnének el merényletet az elnök ellen. Aztán elmentem a Lincoln-emlékműhöz, és mostanra kidolgoztam egy módszert, amely reményeim szerint felkelti majd a biztonságiak figyelmét, mivel meglehetősen könnyű kijátszani a biztonsági intézkedéseket, és a regényben részletesen leírom, hogyan. Az ilyesmit nem lehet hasra ütésre kitalálni. Kutatni kell, kideríteni dolgokat, aztán pedig kidolgozni a cselekményt, és abban hasznát venni e csodás kutatás eredményeinek.
 
Egyre nagyobb teret hódít az e-könyv. Önnek mi a véleménye róla?

 

Meg kell valljam, igencsak meglepődtem, mert mikor tegnap körbejártam a Budapesti Könyvfesztivál benti standjait, az egyetlen stand, ahol senkit sem láttam, egyetlen lézengő lelket sem, az a Koobe standja volt. A Koobe e-könyv olvasókkal kereskedik. És senki sem érdeklődött a termékük iránt. A nyomtatott könyveket áruló standoknál mindenütt állt valaki. Ez igencsak meglepett.
 
Jómagam immár tíz éve többnyire e-könyveket olvasok. Tulajdonképp most is velem van az Amazon Kindle e-könyv olvasóm. Magammal hoztam az egész útra, melynek során, azt kell mondjam, az egész világot bejárom. Kanadából indultam, átszeltem az országot, és onnan Tokióba indultam tovább, és mindvégig velem volt az e-könyv olvasóm. Nagyon kedvelem az elektronikus olvasást.
 
Észak-Amerikában az a benyomásunk, hogy egyre inkább teret hódít a dolog, szinte egyik pillanatról a másikra megváltoztak az olvasási szokások, és a papírra nyomtatott könyveknek befellegzett. Becsmérlően beszélünk róla. Érdekes viszont azt látni, hogy itt, Magyarországon merőben más a helyzet. Ahogy Japánban is, melyről az ember azt hitte volna, hogy Amerikát követi, hiszen Japánban rettenetesen kedvelik az elektronikus eszközöket. Japánban senki nem olvas e-könyveket. A japán kultúra régóta nagy becsben tartja a nyomtatott könyveket. A leginkább lenyűgöző dolog a japán könyvekben az, hogy mindegyik ugyanakkora – ugyanolyan magas és mély, mivel a japán lakások igencsak szűkösek. Így viszont meg lehet oldani úgy a polcok magasságát, hogy alig egy centis ráhagyás legyen, mégis rengeteg kötet elférjen rajtuk.
 
Véleményem szerint az e-könyv mindenképp fel fogja váltani a papírra nyomtatott könyveket, de mielőtt elindultam erre az útra, hogy előbb Japánba, aztán Európába látogassak, úgy gondoltam, mindez öt éven belül le fog zajlani, most azonban már inkább úgy látom, hogy tizenöt-húsz év is kell ahhoz, hogy világszerte átalakuljanak az alapvető könyvolvasási szokások.
 
A modern technológiának persze vannak árnyoldalai is, például az illegális letöltések. Önnek mi a véleménye e jelenségről?

 

Hatalmas problémát jelent. Mielőtt a legújabb könyvem hivatalosan, nyomtatásban kijött, már kalózkiadásban le lehetett tölteni. Manapság a lustább könyvkalózok megvárják, amíg megjelenik a DRM-mel (digitális másolásvédelemmel) ellátott e-könyv, aztán azt feltörik, és bárki számára elérhetővé teszik a művet. A másik, a régebbi megoldás az – a könyveimnek, mióta írni kezdtem, megjelennek kalózkiadásai –, hogy fognak egy nyomtatott kiadást, beszkennelik az oldalakat, aztán átfuttatnak rajta egy optikai szövegfelismerő programot, és így lopják el. Mielőtt megjelent volna a könyv, valaki kapott egy recenziós példányt. A legújabb regényem, a Wonder, alig két héttel ezelőtt jött ki Amerikában, és a netről már letölthető a kalózkiadás.
 
Felfogni sem tudom, hogyan lehetséges az, hogy valaki örömét leli egy író munkájában, hogy az milyen csodálatos, mennyire élvezi a történetet, mennyi örömét leli az olvasásában, mégsem hajlandó kenyeret biztosítani neki, a házastársának, a gyerekeinek. Hogyan mondhatják azt, hogy nekik ez semmit nem ér, mégis időt szánnak az elolvasására? Még egy ilyen regény esetében is. Egy nagyjából háromszázötven oldalas regényről van szó, amely egy átlagos olvasónak nyolc-kilenc órányi élvezetet jelent – remélhetőleg –, és mégis kijelentik, hogy nekik ez egyetlen forintot sem ér meg. Hogy neki ez semmit nem ér, és inkább ellopja, mintsem finanszírozná a folyamatot, amely a könyv megszületését segíti elő.
 
Őszintén szólva undorítónak érzem ezt. Emellett aggodalommal tölt el. Aggódom az írói hivatás hosszú-távú fenntarthatósága miatt. Talán mégiscsak őslénykutatónak kellett volna mennem. A dinoszauruszok legalább nem válhatnak még kihaltabbá, mint amennyire most azok.
 
A blogján olvastam levelét a kezdő íróknak (Letter to Beginning Writers). Tényleg úgy véli, vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy egy már befutott író pátyolgatni fogja őket?

 

Tudom. Naponta kapok e-maileket olyanoktól, akik azt kérik, olvassam el a kéziratukat, és adjak nekik személyre szabott tanácsokat. És nagyritkán előfordul, hogy valamiért megesik rajtuk a szívem, és meg is teszem ezt valakinek, de ha mindenki kérését teljesíteném, nem maradna időm a saját könyveimre. Ez a karrierem végét jelentené, és az senkinek sem lenne jó.
 
Kivétel nélkül mindenki abban reménykedik, hogy valaki majd a szárnya alá veszi. De meg kell mondanom, hogy amikor én kezdtem írni, még nem létezett az e-mail, nem lehetett megkeresni a kedvenc írónkat, és megkérni őt, hogy kérem, olvassa el a kéziratomat. Amikor arra kérünk valakit, hogy olvassa el a regényünket, maga az elolvasás négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz órát vesz igénybe. Ez nem olyan, mintha azt kérnénk valakitől, hogy adjon egy kis pénzt egy csésze kávéra. Azt kérik tőlem, hogy áldozzam fel a kedvükért egy egész munkanapomat. Ingyen. Csak azért, hogy elolvassam a munkájukat. És persze írjam meg róla a véleményemet. Hatalmas szívességet kérnek ezzel.
 
Egyszóval állandóan kapok ilyen kéréséket. És a lényeg, hogy mindenki azt hangoztatja, hogy őszinte véleményt vár, valójában persze dehogy. A legtöbben nem. Igazából dicséretre vágynak. Azt szeretnék hallani tőlem, hogy: hadd lássam, csak, mennyire nagyszerű ez a könyv, vagy hogy: ez egyszerűen zseniális, mesés, venni fogják, mint a cukrot, J. K. Rowling elbújhat maga mellett, és Stephen King is. Ilyeneket akarnak hallani. És amikor azt válaszolom, hogy először is biceg a nyelvtana, másodszor hiányzik a feszültség, harmadszor pedig az egyik szereplő olyasmit tesz, amit az emberiség hosszú történelme során soha egyetlen ember sem csinált, és nem hihető a viselkedése, még fel is dühödnek rám.
 
Meglehetősen kemény dió ez. Így inkább azt válaszolom nekik – és ez az igazság –, hogy nem fog menni, nem olvashatom el a regényét. Rengeteg tanácsot adok viszont nekik. Nem csupán a blogomon az sfwriter.com címen, hanem számtalan cikket küldök nekik az írásról: a technikáról, arról, hogyan kell megfogalmazni egy kezdőmondatot, hogyan építsük fel a szereplők jellemét, milyen a jó dialógus. Amennyit csak lehet, próbálok megosztani velük, de ezt nyilvánosan kell tennem. Arra, hogy személyesen egyengessem valaki útját, egyszerűen nincs időm.
 
Az is meglepő, ahogy egy bejegyzéssel lentebb elkezdi magyarázni a kezdőknek, mennyire fontosak a szereplők és az eredeti ötletek. Ezt tényleg meg kell magyarázni az íróknak?

 

Számtalan kezdő író, különösen sci-fi író hiszi azt, hogy érdemes azzal kezdeni, hogy írnak egy Star Wars, vagy Star Trek, esetleg Battlestar Galactica vagy Buffy regényt, vagy hasonlót ahelyett, hogy saját műveket alkossanak. Márpedig ez hiba. Senki sem fog emlékezni rájuk. Egyszerűen a Star Trek vagy Star Wars vagy Buffy marad meg az emberekben. Kizárólag úgy lehet nevet szerezni magunknak, ha valami egyedit sikerül alkotnunk.
 
És azt kell mondanom, hogy nemcsak az írók gondolkodnak így, hanem a kiadók is energikus fiatal embereket keresnek, aki olcsón, kevés pénzért megírják ezeket a Star Trek vagy Star Wars regényeket. Kihasználják a fiatal írókat. Ráveszik őket, hogy áldozzák valami ilyesmire minden energiájukat, dolgozzanak, amennyire keményen csak tudnak, és így teljesen kizsigerelik őket. Nem nagyon láttam még olyat, ha egyáltalán létezik, hogy valaki egy efféle kezdés után jelentős saját műveket ír. Szinte soha nem fordul elő ilyen. Ezért arra intem a fiatal, kezdő írókat, hogy ne ezen az úton induljanak el, mert rettenetes hibát követnek el vele.
 
Amerikai egyetemeken számos helyen tanítanak írásművészetet. Nem tudom, mi a helyzet Kanadában?

 

Kanadában is.
 
Ennek eredményeként rengeteg bértollnok ömleszti műveit a vásárlókra. Mi erről a véleménye?

 

Íráskurzusok kapcsán először is azt a kérdést kell feltennünk magunknak, miféle eredményeket tud felmutatni az oktató. Ha a tanár még alig adott ki valamit, hibát követünk el. Akkor nem tőle érdemes tanulni. Másodsorban körbeérdeklődtem a kollégáim között, akik ténylegesen könyvekkel szerepelnek itt, belenéztem az életrajzukba és feltettem nekik a kérdést, hogy mit tanultak az egyetemen. Volt, aki orvosi diplomát szerzett, volt, aki fizikát, történelmet, jogot, politológiát, földrajzot vagy irodalmat tanult, de írásművészetet egyikük sem. Igen ritkán fordul elő, hogy egy hivatásos író írásművészetet hallgatott az egyetemen.
 
Leginkább úgy lehet megtanulni az írás művészetét, ha jó könyveket olvasunk, amennyit csak tudunk. És érdemes másodszor is elolvasni őket. Az első alkalommal megállapítjuk, hogy hú, ez mennyire izgalmas, másodjára pedig odafigyelhetünk arra, hogy miként érte el ezt a hatást az író. Látni lehet, hogyan áll össze az egész. Ezt autodidakta módon is megtehetjük. Ehhez felesleges beülni egy előadásra, hogy ott valami fickó, aki 500 példányban kiadott egyszer egy verseskötetet, elmondja nekünk mindazt, amire magunktól is rájöhetünk.
 
Jómagam több nagy kanadai egyetemen oktattam írásművészetet, többek között a Torontói Egyetemen, amely a legnagyobb kanadai felsőfokú intézmény, ahol valaha tanítottam. Van kereslet rám, folyton felkérnek, hogy tanítsak, de az utóbbi években visszautasítottam a Torontói Egyetem ajánlatait. Mégpedig részben azért, mert úgy gondolom, értelmesebb módokon is meg lehet tanulni az írást, mint hogy valaki arról papoljon nekem, hogy válhat belőlem író.
 
Meglehetősen sokat utazik. Mennyi ideje marad az írásra?

 

A feleségem, aki eljött ide velem, épp ma délelőtt vásárolni indult a városban. Sok szép üzlet akad itt Budapesten. Én viszont a szállodában maradtam. Lementem az udvarra. Gyönyörű napunk van, ezért fogtam a laptopomat és írni kezdtem. Két nap múlva hazautazom Torontóba. Hat-nyolc órát tölthetek majd a netbookommal a gépen, és írni fogok. Az igazat megvallva kifejezetten élveztem az utat Vancouver és Tokió között, ami tizenkét órányi megszakítatlan írást jelentett.
 
Hogy megválaszoljam a kérdést: az írás abszolút mobilis hivatás. Bárhol lehet művelni a világon. És feltéve, hogy megvan bennünk a kellő fegyelem, hogy reggel felkeljünk és akkor is írjunk, amikor egy ilyen csodálatos városban vendégeskedünk, mint Budapest, eleget dolgozhatunk. És kell is, hiszen miután eljutottunk egy szintre, arra szerződünk, hogy egy adott határidőre leszállítjuk a könyvet. Ez a határidő többnyire egy évet jelent, és ez alatt az esztendő alatt senki nem néz a körmünkre. A szerkesztőm sosem hív fel azzal, hogy hat hónap eltelt, a felénél járok már? Nincs folytonos ellenőrzés, a kiadó felnőttnek tekint minket, ráadásul profinak és elkötelezettnek. És ha mindez megvan bennünk, a világon bárhol foglalkozhatunk az írással.
 
Az egyik legnagyszerűbb dolog ebben a hivatásban pontosan ez a szabadság. Ide a Galaktika hívott meg, az ő vendégük vagyok. A múlt héten Tokióban jártam a tokiói sci-fi találkozó vendégeként. Hamarosan Milánóba utazom az olasz országos sci-fi találkozó díszvendégeként. Vannak hátrányai annak, ha az ember író, ám a hivatás egyik legnagyobb előnye, egyik legnagyobb jótéteménye az, hogy az egész világot bejárhatom. Csak közben nem szabad megfeledkezni az írásról sem.
 
És miközben utazgat, számos idegen nyelvű kiadásban láthatja a saját regényeit.

 

Nagyszerű érzés. Húsz nyelvre lefordítottak már. Ha ránézünk erre a kötetre, erről tudom, hogy mit jelent: ez a nevem. Azt ellenben nem tudhattam, hogy mi a cím. Ez nem az angol cím. Angolul ez a Terminal Experiment. Ezért kénytelen voltam megkérdezni Németh Attilát, az itteni kiadómat és szerkesztőmet, hogy mit jelent a cím. A „lélekhullám” a könyvemben szereplő egyik kifejezés magyarított változata. Azt viszont nem tudom megállapítani, mennyire jó a fordítás, de megbízom a Galaktika remek munkatársaiban. Ugyanez a helyzet a többi nyelvvel is. A kínaival, a japánnal, a héberrel, a spanyollal, az olasszal, a franciával. Franciául olvasok egy kicsit, hiszen kanadai vagyok. De egyszerűen meg kell bíznom a kiadóimban, hogy jól végzik a dolgukat.
 
De a borítóval, a külcsínnel ugye elégedett?

 

Lenyűgöző. Ez kifejezetten gyönyörű, A jövő emlékeinek magyar kiadása csodálatosan szép. Nagyon szép könyvek. Érdekes látni ugyanazt a kötetet – a Lélekhullám tizenöt nyelven megjelent már a világ különböző tájain –, és összevetni ezt a borítót például a japán borítóval, amelyik egy kerámiaszobrot ábrázol, ahogy szétbomlik, mint egy lótuszvirág szirmai. Az amerikai borító inkább egy Michael Crichton-féle orvosi thriller borítójára emlékeztet. Izgalmas látni egy-egy mű különböző interpretációit.
 
Gyakran előfordul, hogy a különböző kiadások közül a legszebb a legváratlanabb helyen bukkan fel. Az End of an Era, az egyik dinoszauruszos könyvem legszebb kiadása a koreai. Csodálatos érzés látnom a rengeteg különféle kiadást.
 
Köszönöm az interjút.

 

Szívesen. És én köszönöm.