FőképVan egy fura szokásom: ha hallok egy filmről vagy zenéről, amelyről mindenki áradozik és csakis pozitív véleményeket mond, ahhoz én némileg távolságtartással közeledem, hiszen mi van akkor, ha nekem nem tetszik. Még azt kellene gondolnom, hogy bennem van a hiba… Nos, hasonló volt a helyzet a Volbeattel is.

A dán metal banda 2005 óta jelentet meg nagylemezeket, és zeneileg egy érdekes egyvelegét játsszák a rocknak, a heavy metalnak, a punknak és a rockabillynek. Ezért is történhetett meg az, hogy sokan „Elvis-metal”-nak aposztrofálják őket. Az énekesnek, Michael Poulsennek meg olyan hangja van, mintha egybegyúrták volna a Királyt, Johnny Cash-t és James Hetfield-et…
 
A banda fokozatosan, albumról albumra lett egyre népszerűbb, a fesztiválokon már nem a kisszínpadok és valami elrejtett időpontok jutottak nekik, hanem kiemelt, főműsoridőkben a nagyszínpadok deszkái. A bevezetőben taglalt viselkedésem akkor változott meg, amikor láttam tavaly, az egyik nagy németországi rockfesztivál netes közvetítésén a zenekart, ahol előadták az egyik, akkor még kiadás előtt álló dalukat, a „Fallen”-t. Elsőre megigézett, és éreztem, hogy ha kijön ez a lemez, mindenképp szerencsét kellene próbálnom majd vele, mert ha tele lesz hasonszőrű szerzeményekkel, akkor engem megvettek maguknak. No nem lett tele ilyenekkel, ellenben nagyon izgalmas és szerteágazó lett.
 
Már a nyitó „The Mirror And The Ripper”-ben szélvésztempójából lehet tudni, hogy nem lesz tele lassú balladákkal az album. A kissé egyszerű riffel induló „Heaven Nor Hell” remek ritmizálással büszkélkedhet, a csatasorba állított szájharmonikától pedig kap egy nagyon komoly délies, némileg countrys érzést is.
 

 
A súlyos metal témával induló „Who They Are” thrashelős dolgairól beugrik a Slayer vagy a Metallica munkássága is, ráadásul Poulsen hangja itt különösen hajaz Hetfieldére, aztán egy emelkedett refrénben csúcsosodik ki a dal.
 
Ezután érkezik a már említett „Fallen”. Egyértelműen az album slágere, abból a fajtából, aminek bérelt helye kellene, hogy legyen a rádiók játszási listájában. Nem véletlen, hogy Amerika meghódítására is ezt választották ki a srácok. Rádióbarát modern rockzene, semmi hörgés-morgás, viszont a refrén ragad és egyből dúdolható. Szomorú a dalszöveg témája, ugyanis az énekes édesapja az album felvételekor hunyt el, és neki állítanak benne emléket. Poulsen nyilatkozta is, hogy mindig, ha írt egy dalszöveget, vagy elkészültek egy demóval, egyből mutatta is meg az édesapjának, és ő volt az első, aki hallhatta és véleményt is mondott róla, amire rendszerint adtak is a banda tagjai. Azonban erre már többé nincs lehetőségük, és ezt a fajta magányt és szomorúságot igyekezett valamilyen szinten „kiírni” magából.
„…Oh dear father I thank you for the years, I’m writing this song on your desk, together we can make it through the day…”
 

 
„A Better Believer”-ben ismét felgyorsítanak, míg a „7 Shots” a laza, keleties kezdése után tömény metállá válik, melyben vendégszerepel a Kreator főnöke, Mille Petrozza némi üvöltgetésre, valamint Michael Denner (a Mercyful Fate és King Diamond) bárdista, aki teker is egy nagyon korrekt szólót.
„A New Day” kezdő gitártémája annyira nem tetszik, viszont a refrénje miatt mégsem írnám le a dalt. A „16 Dollars” vidámkodós, punkos dal, amelynek szövegében is megidézték a „Walk This Way” című klasszikust.
 

 
Majd „A Warrior’s Call”-ban újra szigorúbb témák kerülnek elő, ugyanis a dalt Mikkel Kessler, dán boxbajnok tiszteletére ajánlották. Készült két olyan dal is, amelyet az énekes feleségének ajánlanak („Magic Zone” és a „Being 1”), amelyek persze témájukat tekintve inkább a szerelmes dalok kategóriába sorolhatók, viszont nem kell megijedni, zeneileg nem csöpögősek.
E között, a két negédes dal között bújik meg az „Evelyn”, amely egy tömény, őrlős aprítás, amelyre még rá is tesz egy lapáttal, hogy a Napalm Death énekese, Baney vendégeskedik benne. Az éneklés kifejezést talán erősnek érezném a produktumára, mert leginkább hihetetlen mélyről jövő hörgést produkál az úriember, olyasmit, amit megszokhattunk tőle az ND-ben is. Viszont remekül ellensúlyozza mindezt Poulsen, aki a lemez egyik legnagyobb refrénjét szúrja oda kontrasztként.

A záró „Thanks” pedig pont olyan, amire lehet számítani a címéből is, egy köszönetnyilvánítás a zenekar rajongóinak, hallgatóinak, vendégzenekaroknak és mindenkinek, aki kitart mellettük és szereti őket.
 
A zenekar népszerűsége ezzel az albummal még magasabbra fog emelkedni, amely köszönhető annak, hogy ez egy viszonylag könnyen fogyasztható és emészthető mű lett, aminek következtében persze a régebbi rajongók kicsit szemöldökráncolva reagálnak a végeredményre, de ez már csak így van a zenei életben, nem lehet mindenkinek megfelelni.
A közkedveltségre remek példa, hogy a 2011-ben a legnagyobb osztrák rockfesztiválon, amely az egyik legjelentősebb egész Európában, ők lettek az egyik headliner előadó, olyan impozáns társaságban, mint a Linkin Park, az Iron Maiden és az idén újjáalakuló System Of A Down. Illetve a lemez arany státuszt ért el Németországban, Svéd- és Finnországban a lemez, hazájukban pedig platina lett belőle…

Hazánkban többször járt a banda, volt, hogy teltházas klubkoncertet adtak, és volt, hogy a legnagyobb szabadtéri stadionban léptek fel nagyjából 40.000 ember előtt. Utóbbira persze némi magyarázat lehet, hogy nem feltétlenül az ő rajongó táboruk duzzadt meg kb a 40-szeresére, hanem a Metallica előzenekara voltak.
És csodák csodájára, megtörténhetett az elmúlt hónapokban az a nemvárt esemény is, hogy a „Fallen” című dalukat rendszeresen műsorra tűzik az egyik hazai, országos, talán közszolgálati rádióban. Vajon a kereskedelmiek miért nem tudják követni ezt a példát?
 
Összegzés
 
Aki szeretne hallani egy refréncentrikus, dallamos rock/metál lemezt, ami elég sok stílusból merít, és nehéz beskatulyázni, egyszóval egy izgalmas albumra vágyik, az teljes nyugodtsággal tegyen próbát ezzel a Volbeat kiadvánnyal. Aki rajongó, annak már úgyis megvan, aki pedig visszasírja a régebbi albumok dalait, az hallgassa azokat…
 
Az együttes tagjai:
Michael Poulsen – ének, gitár
Thomas Bredahl – gitár
Anders Kjolholm – basszusgitár
Jon Larsen – dobok, ütős hangszerek
 
Közreműködők:
Mark „Barney” Greenway – Napalm Death (11. szám)
Michael Denner – Mercyful Fate/King Diamond (6. szám)
Miland „Mille” Petrozza – Kreator (6. szám)
Henrik Hall – Love Shop (szájharmonika, 2. szám)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Mirror And The Ripper
2. Heaven Nor Hell
3. Who They Are
4. Fallen
5. A Better Believer
6. 7 Shots
7. A New Day
8. 16 Dollars
9. A Warrior`s Call
10. Magic Zone
11. Evelyn
12. Being 1
13. Thanks
 
Diszkográfia:
The Strength / The Sound / The Songs (2005)
Rock the Rebel / Metal the Devil (2007)
Guitar Gangsters & Cadillac Blood (2008)
Beyond Hell / Above Heaven (2010)