Wolf Haas: Silentium!
Írta: Mezei Attila | 2011. 04. 15.
A történet viszonylag egyszerűen indul. A Monsignore Schorn – aki a Marianumban lelki atya – püspöki kinevezése előtt áll. Felbukkan azonban egy régi növendék – a Gottlieb – és azzal a történettel áll elő, hogy anno az atya „higiéniai felvilágosítás” címén a zuhanyzóba csalta és ott…
Nos, a Marianum vezető testülete a Brennert bízza meg, hogy járjon a végére ennek a dolognak. Ez ugyanis kezd kínossá válni mind az intézmény, mint a Monsignore Schorn számára. És semmi szükség persze a felhajtásra, mert az csak rontja a renomét. A Brenner neki is állna az ügynek, amikor a Marianum alagsorában lévő csocsóasztalból előkerül a Gottlieb. Szép fehér nylonzacskókba csomagolva, több darabban.
Innentől kezdve aztán persze kezdenek bonyolódni az események és szaporodni a hullák. A Brenner meg a maga könnyed, laza stílusában igyekszik kideríteni, hogy mi és miért folyik a háttérben, és persze a gyilkost is próbálja kézre keríteni.
Wolf Haas negyedik Brenner története sem okoz csalódást. Akárcsak ez eddigi három kötetet, ezt is mélyen átszövi a humor, a szatíra és a társadalombírálat. Fel kell készülnünk arra, hogy a regény olvasása közben több alkalommal hangosan felröhöghetünk, így csak megfontoltan a társaságban történő olvasással.
A jól megszokott forma szerint tárul elénk a cselekmény. Egy névtelen narrátor meséli el nekünk a már megtörtént eseményeket. (Hogy ki ő, azt egyelőre nem tudjuk. Sűrű homály fedi személyét és csak nagyon keveset és nagyon felületesen árult el magáról az eddigi regényekben. Tudomásom szerint majd a nyolcadik – egyelőre utolsó – kötetben fény derül a narrátor kilétére is.)
Maga a tálalás módja az, ami leginkább lebilincselővé teszi a regényt. A narrátor néha iszonyatosan messziről indít egy-egy témát és több oldalon keresztül csak pár mondatban tér ki a regény történéseire. Más esetben ugyan a történet gördül előttünk, de a narrátor egy adott momentumra fókuszálva olyan messzire vezető fejtegetésekbe kezd, amelyek után néha el kell gondolkodnunk azon, hogy honnan is indultunk. És akkor ehhez jön hozzá a szóhasználata, illetve azok az állandó szófordulatok, amelyek senki másra nem jellemzőek, csak Wolf Haas narrátorára.
Ez az a dolog, ami miatt nem győzöm emelgetni a kalapon a fordító előtt. Nevezetesen, hogy zseniálisan oldotta meg a fordítást és így meg tudott teremteni egy olyan szövegkörnyezetet illetve nyelvezetet, amely unikumnak bizonyul az olvasók szemében. Csak javasolni tudom, hogy vegyék kézbe a regényt, ha másért nem, hát a nyelvezete miatt.
Nos, a Marianum vezető testülete a Brennert bízza meg, hogy járjon a végére ennek a dolognak. Ez ugyanis kezd kínossá válni mind az intézmény, mint a Monsignore Schorn számára. És semmi szükség persze a felhajtásra, mert az csak rontja a renomét. A Brenner neki is állna az ügynek, amikor a Marianum alagsorában lévő csocsóasztalból előkerül a Gottlieb. Szép fehér nylonzacskókba csomagolva, több darabban.
Innentől kezdve aztán persze kezdenek bonyolódni az események és szaporodni a hullák. A Brenner meg a maga könnyed, laza stílusában igyekszik kideríteni, hogy mi és miért folyik a háttérben, és persze a gyilkost is próbálja kézre keríteni.
Wolf Haas negyedik Brenner története sem okoz csalódást. Akárcsak ez eddigi három kötetet, ezt is mélyen átszövi a humor, a szatíra és a társadalombírálat. Fel kell készülnünk arra, hogy a regény olvasása közben több alkalommal hangosan felröhöghetünk, így csak megfontoltan a társaságban történő olvasással.
A jól megszokott forma szerint tárul elénk a cselekmény. Egy névtelen narrátor meséli el nekünk a már megtörtént eseményeket. (Hogy ki ő, azt egyelőre nem tudjuk. Sűrű homály fedi személyét és csak nagyon keveset és nagyon felületesen árult el magáról az eddigi regényekben. Tudomásom szerint majd a nyolcadik – egyelőre utolsó – kötetben fény derül a narrátor kilétére is.)
Maga a tálalás módja az, ami leginkább lebilincselővé teszi a regényt. A narrátor néha iszonyatosan messziről indít egy-egy témát és több oldalon keresztül csak pár mondatban tér ki a regény történéseire. Más esetben ugyan a történet gördül előttünk, de a narrátor egy adott momentumra fókuszálva olyan messzire vezető fejtegetésekbe kezd, amelyek után néha el kell gondolkodnunk azon, hogy honnan is indultunk. És akkor ehhez jön hozzá a szóhasználata, illetve azok az állandó szófordulatok, amelyek senki másra nem jellemzőek, csak Wolf Haas narrátorára.
Ez az a dolog, ami miatt nem győzöm emelgetni a kalapon a fordító előtt. Nevezetesen, hogy zseniálisan oldotta meg a fordítást és így meg tudott teremteni egy olyan szövegkörnyezetet illetve nyelvezetet, amely unikumnak bizonyul az olvasók szemében. Csak javasolni tudom, hogy vegyék kézbe a regényt, ha másért nem, hát a nyelvezete miatt.