FőképAz immár hatvanas éveiben járó Robert Plant hosszú énekesi pályafutása során szinte mindent kipróbált már választott műfajának tágabb keretein belül. A legendás Led Zeppelinnel a hard rock, a heavy metal és a blues-rock territóriumait járták be, és hódították meg azoknak egyes, nem jelentéktelen régióit, szólóban pedig a világzenétől a tradicionális blueson át a countryig számos stílussal és formával próbálkozott – rendre nem kevés sikerrel.
 
2010-ben, első együttesének nevét újjáélesztve megalakította új kísérőzenekarát, a Band of Joyt, akikkel együtt szeptemberben ki is adták az azonos című albumot. A lemez hangvétele viszonylag könnyed; Plant, aki tökéletesen tisztában van adottságaival, nem igyekszik megoldhatatlan feladatok teljesítésére, inkább élvezetes és szórakoztató, sokszor már kifejezetten populárisba hajló szerzeményeket énekel, és mindezt úgy, hogy még véletlenül sem enged a minőségből, sőt, kérlelhetetlenül csak a legkiválóbb teljesítményt fogadja el magától és zenésztársaitól is. E tekintetben az évtizedek múltán is elképesztően magas színvonalon dolgozó Chris Reára és Mark Knopflerre emlékeztet – hogy csak két eklatáns példát említsek az igazán nagyok közül.
 
E könnyedséget jól illusztrálja két tradicionális dal, a vidám-kesernyés country-blues nóta, a „Cindy, I’ll Marry You Someday”, valamint a gonoszt voltaképp kedélyesen gúnyoló-fenyegető folk sprituálé, a „Satan Your Kingdom Must Come Down”. Már ebből is sejthető valamennyire, hogy Plant és csapata a rockzene gyökereihez ássa vissza magát a lemezen, és hogy ez azonnal egyértelművé váljon, mindjárt az „Angel Dance”-ben a folkból és countryból ismert hangszerek keverednek a keményebb műfajok hangzásvilágával, a „House Of Cards”-ban pedig az erősen tremolózott, finoman túlvezérelt gitár, no meg a gospelekből, countryból és folkból átvett, többszólamú vokál idézi az ősi forrásokat.
 
Érdemes kiemelni a hangszerelés rendkívüli változatosságát, melyhez komoly mértékben járul hozzá a két multi-insturmentalista: Buddy Miller, és mindenekelőtt Darrel Scott. Ugyanakkor nyilván sokat dob az albumon a számok stílusgazdagsága is, hiszen a „Silver Rider” misztikus-félelmetes slowcore-jától a „You Can’t Buy Me Love” vidám, némileg a Beatles-korszakot felelevenítő pop-rockján át a „Falling In Love Again” hillbilly előtti, vagyis minimum az ötvenes évekig visszavezethető, lassú country balladájáig a rock hatalmas folyamát tápláló források közül valóban rengetegből ízelítőt kapunk.
 
Amolyan időutazáshoz hasonlítható mindez; új lemezével Plant még tovább tágította azt az időintervallumot, amelyben a Led Zeppelin indulásához képest mozog, s ezúttal visszafelé haladtunk éveket, évtizedeket. Hangja és énekstílusa ugyanakkor továbbra is összetéveszthetetlen marad, s minden megnyilvánulásából különleges zeneiség sugárzik. Nem különösebben csoda hát, hogy az album igencsak kedvező fogadtatásban részesült a szakma részéről – a Band Of Joy ötödik helyen debütált a Billboard kétszázas listáján, a Q Magazine pedig 2010 második legjobb albumának kiáltotta ki a lemezt. Már csak azért is érdemes megismerkedni az anyaggal, hogy megtudjuk, miért.
 
Előadók:
Robert Plant – ének, vokál
 
Marco Giovino – dob, ütőhangszerek, vokál
Patty Griffin – ének, vokál
Byron House – basszusgitár
Buddy Miller – elektromos gitár, bariton gitár, hathúros basszusgitár, mandogitár, vokál
Darrell Scott – akusztikus gitár, mandolin, bendzsó, tangóharmonika, steel gitár, vokál
Bekka Bramlet – vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Angel Dance
2. House Of Cards
3. Central Two-O-Nine
4. Silver Rider
5. You Can’t Buy My Love
6. Falling In Love Again
7. The Only Sound That Matters
8. Monkey
9. Cindy, I’ll Marry You Someday
10. Harm’s Swift Way
11. Satan Your Kingdom Must Come Down
12. Even This Shall Pass Away
 
Diszkográfia:
Pictures At Eleven (1982)
The Principle Of Moments (1983)
Shaken ’n’ Stirred (1985)
Now And Zen (1988)
Manic Nirvana (1990)
Fate Of Nations (1993)
Dreamland (2002)
Mighty ReArranger (2005)
Band Of Joy (2010)