FőképTitkos szovjet katonai térképeken Litvánia már régóta „Litovszkaja SzSzR”-ként szerepelt. Hivatalosan az ország még mindig független és semleges volt, csak tele volt szovjet katonai bázisokkal, amelyek „biztonságát garantálták” – akárcsak Lettországban és Észtországban. Mindhárom állam jegyzéket kapott, pontosabban ultimátumot, amely azt követelte tőlük, hogy alakuljon új, a Szovjetunió iránt vitathatatlanul baráti kormány, és e kormány zavartalan működését biztosítandó, állomásozzon Litvániában, Lettországban és Észtországban annyi szövetséges szovjet haderő, amennyit Sztálin szükségesnek lát. Ha nem diplomatikusan fogalmazunk, ez megszállást jelentett, amely durvaságával semmiben sem különbözött attól, amit Hitler művelt Csehországban, csak talán egy kicsit képmutatóbb volt. Smetona az ellenállásra hajlott, de sok év óta először a kormánytagok többsége – elsősorban a hadügyminiszter – megtagadta utasításainak végrehajtását. Az ellenállás mindenképpen pusztán szimbolikus lett volna: katonai szempontból az állam erőtlen volt. Másnap az elnök Kaunasból emigrációba vonult (Lettország és Észtország elnökei a helyükön maradtak – arra kényszerítették őket, hogy minden alkotmányos szabálynak megfelelően adják át a hatalmat az új kormányoknak, amelyeket a szovjet nagykövetek utasításai alapján alakítottak meg, azután letartóztatták és Oroszországba szállították őket, ahonnan többé nem tértek vissza).
Sok olyan emberrel volt alkalmam beszélgetni ezekről a napokról, akik átélték mindezt, köztük Czeslaw Miloszsal is. Őt a második, 1944-es szovjet megszállás Vilniusban érte, és ez elől menekült - tiltott határátlépést elkövetve - a nácik által megszállt Varsóba; mindez rendkívül kockázatos volt, különösen a határátlépés – mindegy, hogy melyik oldal fogta volna el, nem lett volna irigylésre méltó a sorsa. Milosz szemszögéből a nácik az egyértelmű, százszázalékos gonoszt jelentették, amivel lehet harcolni, viszont a Lenin által létrehozott démoni keverék, amely humanista frázisokkal leplezte az erőszakot, veszélyesebb volt – a tudatot mérgezte meg, a morált bénította meg. Ez a betegség sok áldozatot szedett a korabeli baloldaliak közül, akik talán bosszankodtak Sztálin módszerei miatt, azonban meggyőzték magukat és másokat, hogy tettei végeredményben a haladást és az igazságosságot szolgálják. A Zagary nem egy munkatársa is így járt. Képletesen szólva azt mondhatjuk, hogy a nácizmus olyan volt, mint a pestis, a kommunizmus mint a rák: az egyik gyorsan és kíméletlenül öl, a másik teljesen észrevétlenül, de a pestisjárványt az orvos könnyebben meg tudja szüntetni, míg a rák alattomos és nehezen gyógyítható, ha ugyan nem teljesen gyógyíthatatlan.
„Ezen az ablakon át pillantottam meg a szovjet tankokat, ahogy bevonultak Vilniusba”, mondta Milosz, amikor egy vilniusi kávézóban ültünk a székesegyházzal szemben. Tudtam, hogy mi történt később, mert Milosz leírta Szülőhazám, Európa című könyvében. Elsétált a Nerishez – csak pár lépésre van a székesegyházhoz –, sokáig ült egy padon, és szemlélte az életet, amely alig változott valamit: a villanytelepet, a kajakozó srácokat, a folyó nyugodt sodrát. Ettől a pillanattól kezdve mindez gabonaszemmé vált, amelyet a történelem malomkövei őrölnek; a folyó és az égbolt is a megfellebbezhetetlen döntésről beszélt.

1915 óta ez volt a kilencedik hatalomátvétel Vilniusban. Lakosai, bár ki se mozdultak otthonról, állandóan egyik államból a másikba költöztek: a véleményüket általában senki se kérte ki, és ehhez volt idejük hozzászokni. De Sztálin államában egészen más játékszabályok működtek. Már nem egy hónapja, hanem egy egész éve uralkodott a városban: ez elegendő volt ahhoz, hogy még a szimpatizánsai is felfogják, milyen ingoványos talajra tévedtek. 1940-ben a szovjet rendszer mélypontra jutott. Az iparosítás és a kollektivizáció után, a sztálini tisztogatásokat követően az országban csend honolt; senki nem mert a Gulágról beszélni, bár mindenki arra gondolt; a mindennapok olyan keservesek voltak, hogy nem maradt idő jóformán semmire, főleg nem a sorstársakkal való beszélgetésre. Megszokott érintkezésről többé egyáltalán nem lehetett szó – ahol ketten vagy hárman összegyűltek, közéjük furakodott Sztálin árnyéka. Az új demokrácia, egyenlőség és szociális igazságosság csak annyit jelentett, hogy mindenki feljelenthetett mindenkit. Akit feljelentettek, az nyom nélkül eltűnt. Az újságok, a rádió, a kötelező gyűlések abszolút monotóniája az őrületbe kergette az embert. Bármilyen hibái voltak is a korábbi lengyel és litván rezsimeknek, az emberek nosztalgiával kezdtek rájuk gondolni. Az emberekre nehezedő nyomás hirtelen annyira megnőtt, hogy majdnem mindenki gerincét összeroppantotta.
1941. június elején tömeges deportálások kezdődtek: körülbelül húszezer embert szállítottak keletre a marhavagonok. Ok a bekebelezett államok – Litvánia és Lengyelország – hivatalnokai, katonatisztjei, tanárai, papjai, gazdagabb parasztjai voltak, mindenki, akinek külföldi kapcsolatai voltak (a filatelistákig és az eszperantistákig bezárólag), de azok is, akiket valaki hallott, mondjuk, szovjetellenes viccet mesélni. A családokat éjszaka tartóztatták le, egy órát adtak, hogy összeszedjék a legszükségesebb holmijukat, és a vasútállomásra hajtották őket, ahol a férfiakat elkülönítették a nőktől és a gyerekektől. A deportáltak – a szovjet „újbeszéddel” élve, a speckitelepítettek – nagy része útközben meghalt. Egy részük Kazahsztánban és Dél-Szibéria falvaiban találta magát, ahol a nulláról kellett kezdeniük az életet. A legszerencsétlenebbek a Léna jeges-tengeri torkolatához kerültek – az életkörülmények ott rosszabbak voltak, mint Grönlandon. Sok év után egyik-másik kitelepített visszatért; ötven év múlva, a kommunista rendszer bukásakor, a mellett a vilniusi külvárosi vasútállomás mellett, ahonnan útnak indították őket, emlékkeresztet állítottak. Addig nem ejtettek szót a sorsukról, bár minden litván család tudott róla. Ezt a történelmi traumát az ország máig sem heverte ki. A litván sajtó gyakran állítja, hogy Sztálin azt tervezte, kiirtja az egész litván nemzetet. Ez a hír a náci megszállás idején kapott lábra, és ma a társadalom jobboldala kapta fel. Bár a deportálások borzalmaihoz nem sok hasonló volt, a népirtásról szóló szóbeszéd csak mítosz. Hitlertől eltérően Sztálin nem irtotta, hanem kasztrálta a nemzeteket – csak erős és civilizált rétegüket likvidálta, hogy szovjetizálni tudja őket. Neki az osztály számított, nem a rassz vagy az etnikum. A litvánokkal együtt lengyeleket, zsidókat, oroszokat is deportáltak; azokat, akiknek a részéről nem számítottak ellenállásra, viszonylag békén hagyták, mindegy, hogy melyik nemzethez tartoztak. Azonban a károk, amelyeket a társadalom vezető rétege elszenvedett, és az az érzés, amely sokak tudatában gyökeret vert, hogy irtják a nemzetet, legalább részben megmagyarázza azt, ami Litvániában a háború alatt történt.

A Kiadó engedélyével.