Főkép Amikor Bill Watterson a kötet előszavában a következőket írja: „azt hittem, az igazán jó képregénycsíkok már rég kihaltak a lapokból”, olyan nagy amerikai comic stripekre gondol, mint a Gasoline Alley, a Krazy Kat, a Peanuts (Snoopy), vagy Jules Feiffer bármelyik alkotása. Feltehetőleg. Mellesleg ki más is írhatna bevezetőt Richard Thompson Zsákutcájának első kötetéhez, mint ő, a hazánkban is jól ismert Kázmér és Huba szülőatyja?
 
Milyen igaza van Wattersonnak. Hosszú ideig úgy hittük, a kisgyerek témakört sikerült kimerítenie tíz évig futó sorozatával. Nem egyszer érezhettük, hogy a dolog az ő keze alatt sem valami friss már. De most itt ez a Thompson, és mintha azt kiáltozná: „Lassan a testtel, nem értünk még a végére! Oké, van ez a rosszcsont Kázmér, meg a képzeletében életre kelő plüsstigrise, van ez a kertvárosi idill, a kisgyerek kontra felnőtt világ-konfliktus… De hogy a fenébe lehet egy hat éves gyerkőc ilyen okos?”
És valóban: a kázméri mélyfilozófia helyett, amit bármelyik bölcsészprofesszor megirigyelhetne, a Zsákutcában inkább a nagy gondolkodók és művészek kutatta másik valami, a még „ártatlan szem” lényegre törő megállapításai köszönnek vissza. Hogyan gondolkodnak a világról a gyerekek, akiknek látását még nem deformálták teljesen a különböző előfogalmak?
 
A Zsákutca eredetileg vasárnapi képsorként indult, csodásan vízfestett laza tusrajzokkal, de végtelenül bárgyú humorral. Aztán szindikátusi strip lett belőle (mára 120 napilappal a háta mögött), a vasárnapi oldalakat leszámítva fekete-fehérre változott, és Thompson megtalálta a saját hangját. Noha a gyűjteményes kötet nagy bánatunkra dokumentálja az említett kísérleti fázist is, mi azzal teszünk jót magunknak, ha minden bűntudat nélkül egyszerűen átugorjuk az első ötven oldalt. Kit érdekel Morcz úr, a beszélő óvodai tengerimalac utazása a szupermarketbe? És akkoriban még nem csak ő nyitotta szóra a száját, hanem az állatok és növények úgy általában. A gyerekek meg valami csodával határos módon értették. Ez az apró fogyatékosság (mert mi más lenne) a későbbiekben is felbukkan, bár jóval elviselhetőbb módon, mivel megritkul. De a képlet leegyszerűsítve tényleg így fest: a Zsákutca onnantól pompázik teljes színértékében, hogy megjelenik az első fekete-fehér, négykockás darabja.
 
A strip főhősei Aliz és az ő óvodai barátai, na meg Aliz családja, ami két szülőből és egy nagyobbacska bátyból (Peti) áll. Aliz gyakorlatilag minden hülyeséget elhisz Petinek (például hogy a Halloween azért van, hogy kiengeszteljük a zombikat), aki alsó tagozatosként még mindig eléggé kölyök, de már tud írni, tud olvasni (mást se csinál), bizonyos területeken elmélyültebb a tudása, egyszóval megindult a társadalmi integrálódás jól kiépített útján. Aliz hamisítatlan kisóvodás, nagy szájjal és még nagyobb akaratossággal megáldva. Fél a zenedobozból előugró bohóctól, meg hasonlóktól, amúgy viszont minden telis-teli van izgalommal a számára. Ő és barátai a felnőttek által rég felbontott naiv, de intenzív kapcsolatot ápolják a világgal: elvégre szerintük az új házakat úgy ássák ki a földből, mint a krumplit, azért használják a markológépet; az emberek meg csak akkor léteznek, ha rájuk nézünk; az óriáscsúszdában gyerekek tűnnek el, és csak évek múltán kerülnek elő, olyan kacskaringós. Jellemző, hogy Aliz az asztalnál is nagyobbnak látja nagymamája fekete kutyáját, apja kocsiját meg olyan parányinak, hogy összekeveri a saját játékaival.
 
Thompson nagyon jól bánik a tustollal. Rajzai valahol a művészi minimalizmus és a gyermekrajzok határán mozognak, de technikai tudásához egy percig nem fér kétség (ahogy arra Watterson is felhívja a figyelmet). Vonalvezetése inkább beteges, mint vidám, mégis életteli. A látens frusztráció jegyeit hordozza nála minden papírra vetett napocska és virág: mintha a szerző azt a traumát próbálná feldolgozni, amit az óvodáskor „elvesztése” jelent. De mintha pozitív energiától fűtött hősei is valami hasonlóval birkóznának: óvodai papír-maszatolásaik nem többek hatalmas pacáknál és kriksz-krakszoknál, kétségbeesett gesztusoknál a szabadság kifejezésére és megőrzésére. Bizony minden pszichológus örömmel tanulmányozná őket.
 
A Zsákutca tényleg nagyon vicces és aranyos. Nem játszik sokat a formával, nem találja föl a spanyolviaszt, de nem is kell neki. Egy olyan hagyományhoz csatlakozik, amit az utóbbi száz évben gondosan ápolgattak a műfaj nagyjai. Persze hol vannak már azok az idők, amikor a laptulajdonosok (mint például William Randolph Hearst és Joseph Pulitzer) ökölharcot vívtak a képsorok közlési jogáért! E hanyatlás fölött Richard Thompson sem mulaszt el keseregni: „Peti, mik ezek?” – kérdezi Aliz comic stripet olvasó bátyját (aki így a szenvedélyes képregénygyűjtő Kázmérhoz hasonlóan gondoskodik a műfaji önreflexióról). „Képregénycsíkok, egy csodálatos, ámbár haldokló műfaj képviselői” – jön a válasz.
Tegyünk róla, hogy egy kicsit hosszabban haldokoljon. Mondjuk olvassunk Zsákutcát, az kezdő lépésnek egyenesen pazar.