Főkép Az idegen civilizációkkal való találkozás a tudományos fantasztikus szerzők kedvelt témái közé tartozik, lényegében mióta a műfaj modern ága megszületett. A központi kérdés a legtöbb ilyen műben az, vajon mik lehetnek az idegenek szándékai. Leigázni, esetleg elpusztítani szándékoznak a Földet, avagy fejlettebb technikájukat, filozófiájukat átadva jobbítani akarnak az emberiség sorsán és kilátásain? Arthur C. Clarke Randevú a Rámávaljának egyik legfontosabb újítása éppen az volt, hogy a regényben összefoglalt események során semmi sem derült ki a titokzatos fajról, amely az ember által valaha látott legkiemelkedőbb mérnöki teljesítményt, a Rámának elnevezett, hatalmas, hengeres űrhajót útjára bocsátotta.
 
Ezen a képen módosít némileg a Clarke és az akkoriban szépíróként még kezdőnek számító Gentry Lee által közösen tervezett (és négy esztendő alatt, mint tudjuk, meg is valósított) folytatás-trilógia első kötete, a Ráma II.
 
2197-et írunk. A Föld országait megrázó, 2140-es évekbeli, hatalmas gazdasági válság után a világ épp kilábalni kezd a nagy káoszból, amikor a frissen újból üzembe állított Excalibur radarrendszer idegen objektumot észlel, amely a jelek szerint – afféle eltévedt üstökösre emlékeztetőn – a naprendszer belső bolygói felé közeledik. Ám hamar kiderül, hogy az objektum nem természetes égitest, hanem egy mesterségesen kialakított, szabályos henger – minden valószínűség szerint a rámaiak által létrehozott csillaghajó, amely 2200 februárjában éri el a Vénusz keringési pályáját, ahol kiválasztott képviselői révén az emberiség újabb esélyt kap, hogy randevúzzon a járművel, és talán többet megtudhasson az idegen űrhajó rendeltetéséről, és talán magukról az idegenekről is.
 
Clarke önállóan írt regényeivel ellentétben a Ráma II. nem annyira a tiszta tudományosságra, a tudományos felfedezések okozta sokkra vagy áhítatra összpontosít – a cselekményben ezúttal sokkal inkább a lélektan dominál; a figyelem központjába ekképp nem a két civilizáció találkozása, hanem az emberi interakciók, az egyéni felelősség miatti belső küzdelmek, és a gátlástalan szerzési vággyal „igazolt” bűnös tettek hálózata kerül. Vagyis, bár a regénynek sikerül megmaradnia a hard science fiction keretein belül, a Randevú a Rámávalban még vegytiszta tudományos fantasztikumhoz nem kevés kalandos vagy krimire, pszichológiai és filozófiai regényekre jellemző elem vegyül.
 
A történet középpontjában egy félvér, francia-afrikai tudós, az erkölcsileg hajlíthatatlan, szakmájában, az orvostudományban kiválónak számító Nicole de Jardins áll. Főként az ő szemszögéből láttatva élhetjük át az izgalmas eseményeket, hiszen az ármánykodást, a szerelmet bemutató és egyéb mellékszálak mellett azért a tudományos felfedezésé marad a főszerep. A második Ráma űrjármű ugyanis már nem lakatlan. A New Yorknak elnevezett, központi helyzetű szigeten Nicole és furcsa körülmények között mellé szegült társa, Richard Wakefield különös, szárnyas lényekkel és egy pókszerű, polipkarokra emlékeztető csápokkal vadászó lényre akad. (Az egyetlen dolog, amit a magyar fordításban sehogy sem értek, éppen ez: miért kellett értelmetlenül – ugyanis pleonasztikusan – „nyolclábú pók”-nak elnevezni e lényt?)
 
A regény szándékosan lezárulatlanul ér véget; a személyes és a tudományos felfedezést, az küldetést magát érintő cselekményszálak félig megoldott, félig még feloldásra váró gócpontja után, kellő feszültséget indukálva ahhoz, hogy aki ezt a kötetet elolvasta, semmiképp se akarja kihagyni a következőt, amely remélhetőleg belátható időn belül (ugyan több mint másfél évtizedes késéssel) magyarul is megjelenik.