Főkép

Kevesen tudják, hogy minden idők legnépszerűbb svéd ifjúsági regénye eredetileg iskolai tankönyvnek készült. 1900 körül Selma Lagerlöf megbízást kapott egy, a földrajz oktatásában használható tankönyv megírására, s ő hatalmas lelkesedéssel látott neki a munkának, ami közben unalmas geográfiai segédlet helyett egészen más cél lebegett a szeme előtt: olyan könyvet akart írni, amiből a svéd gyerekek megismerik hazájukat és megszeretik ezt a csodálatos földet, ahol a természet és az ember többnyire harmóniában él, és ahol a hétköznapok mesékkel és legendákkal keverednek.
 
Bár a valóságot kívánta ábrázolni, az ismeretek közlésére mégis egy elvarázsolt kisfiút választott. Nils Holgersson a történet kezdetén tizenkét éves, gyakran unatkozik, még gyakrabban alszik és eszik, a maradék időben pedig valami rosszaságon töri a fejét; legutolsó csínytevése azonban balul sül el, mivel házuk manója csúful elvarázsolja, és arasznyi méretűvé zsugorítja. Ebben az alakban nem csupán a világ válik hatalmassá számára, hanem a mágia nem várt következményeként megérti az állatok beszédét, és így rádöbben, hogy Márton nevű libájuk éppen távozásra készül, követni akarja az északra tartó vadludakat. Nils megpróbálja visszatartani, de a méretbeli különbségek miatt ez nem sikerül, így mire kettőt pislant, már a felhők között szárnyalnak – és kezdetét veszi a rendhagyó földrajzóra.
 
Lagerlöf a hat hónapig tartó oda- és visszaút alatt nem csupán a megművelt földek kockás kendőre hasonlító mintáját, a hegyeket, a végtelen fenyőerdőket mutatja meg nekünk, hanem az ott élő embereket, szokásaikat és persze érdekes történeteiket is megismerjük. Ennél jobban nem megyek bele a cselekmény ismertetésébe, mivel az legalább annyira közismert (részben a könyv alapján készült rajzfilmsorozatnak köszönhetően), mint mondjuk Micimackó zen szellemben fogant botladozása a Százholdas Pagonyban.
 
Azonban két dologról mindenképpen érdemes szót ejteni. Az egyik, hogy mai szemmel milyen felnőttesnek tűnnek azok a mesék, mondák, melyeket hősünk úton-útfélen hall. Ezek között bizony számos korhatáros akad, de úgy tűnik, száz évvel ezelőtt senki sem gondolta úgy, hogy bármelyik gyereknek ártalmára lehet, ha megismeri például a delsbói lelkész történetét, ami ugyan egyértelműen a vallásos érzületet erősíti az olvasóban, de ettől függetlenül egy goromba horror, amelyben a földöntúli gonosszal szembesül az óvatlan utazó. De említhetem az apai jussukat féltő óriáslányokat is, akik elpusztítanak minden arra járó kíváncsiskodót, vagy az elátkozott gyűrű meséjét, ami szintén romlást hoz viselőjére.
 
A másik furcsaság pedig az élők és az elmúlás, a halál viszonya, ami sokkal természetesebb ebben a könyvben, mint manapság. Azért nem semmi jelenet, amikor más ember nem lévén a közelben, Nilsre marad az elhunyt anyóka szemeinek lecsukása. Mindez olyan természetességgel (persze nem minden érzelmi megrázkódtatás nélkül) történik, ami vélhetően az állatok között eltöltött heteknek köszönhető, ott ugyanis a dolgok velejárója az elmúlás (látunk erre is példát Nils kalandjai között). Bár ha jobban belegondolok, akkoriban az emberek többsége még otthon született és halt meg, így ez a hétköznapok szerves része volt, nem úgy, mint manapság.
 
Nils Holgersson csodálatos utazása a mai napig megtalálható a gyakran olvasott ifjúsági regények között, mert egyszerre oktat és szórakoztat, idéz múltat, kínál kalandot, mesél mondát és nem utolsó sorban rengeteg állat szerepel benne.