FőképAszano Naganori (Takumi-nó-kami) végsőkig hűséges, róninná lett szamurájainak története a japán kulturális emlékezet egyik alapkincse. A szamuráj útja, a busidó egyik legplasztikusabb mesébe rejtett összefoglalása valóságos történeti tényeken alapul, a történetben összefoglalt eseménysor a Gendzsi-korszakban, 1701-ben valóban megesett. A sógun udvarának szolgálatára, a mikádó követének fogadására rendelt daimjó nem tűrve Josinaka Kira, a Kocuké no szuké (a sógun „ceremóniamestere”) kioktató-sértő viselkedését, kardot rántott a hivatalnokra, aki csak a szerencsének köszönhette megmenekülését. A daimjót öngyilkosságra kötelezték, vagyonát elkobozták, háza népe szétszéledt. De egy tanácsosa, Óisi Josio (Óisi Kurano szuké) vezetésével leghívebb csatlósai Konfúciusz mondásának szellemében, miszerint „ne élj egy ég alatt, se ne tapodj egy földet urad ellenségével…” kivárták a bosszú idejét. A 47 rónin története mindmáig egyike a legplasztikusabb „illusztrációknak” a japán emberek életről, kötelességről, halálról vallott elképzeléseiről.
 
Európába e történet legelőször A. B. Mitford brit diplomata-író közvetítésével jutott el. Az 1871-ben kiadott kétkötetes A régi japán meséi című munka azonban a történeteket a szerző átiratában közli, holott a történet akkorra nemcsak bábelőadások, kabuki előadások formájában létezett, hanem számtalan fametszet-sorozat – még állatszereplőkkel rajzolt paródia-sorozat is – és nem egy regény született belőle. Máig az egyik legismertebb Tamenaga Sunszui munkája, amely angolul először 1880-ban jelent meg Edward Greey és Siuicsiro Saitó átdolgozásában. Átdolgozást írtam, és nem fordítást: alaposan átgyúrták ugyanis a japán eredetit, mondhatni hozzáigazították az európai regényolvasók igényeihez.
 
A japán történetmesélés sokkal csapongóbb, mint az európai. Mert az eredetiben nemcsak néhány szereplő, de mind a 47 bosszúért összeesküvő rónin kap legalább egy kalandot. Sőt, az elbukók, az árulók is szerepelnek a történetben, nemcsak a „hívek”; és az ellenfél szereplőköre, a Kira szolgálatában álló szamurájok is jelentősen nagyobb teret kapnak az angol fordításban nekik juttatott egyetlen betét-történethez képest. Mindkét oldalon feltűnnek a nagy jellemek, ugyanúgy, mint az apróbb-nagyobb emberi bűnök – nem az általunk megszokott, elvárt gonoszok-jók ellentétpár mentén különülnek el a szereplők. Sokkal több vargabetűvel jutunk el a mindent lezáró, nagy összecsapásig, az időben is ide-oda csapongva. Ezt felmérve rájöhetünk, mennyire ősi-gyökerű műfaj is például a manga a maga vége-soha-nincs fordulataival és kócos időkezelésével.
 
A könyv, Tamenaga Sunszui regénye szinte egy időben az angol fordítással 1895-ben már olvasható volt magyarul – hogy aztán elfelejtődjön maga a fordítás, s a fordító személye is. Mára bizonyosnak tűnik, hogy Szász Károly magyarította e történetet, az angol kiadás alapján. Jó érzés tudni, hogy a kiegyezés utáni pezsdült honi irodalmi élet egy ritmusban volt a világgal – többek közt neki köszönhetően. A református püspök Szász Károly költő, drámaíró, esztéta, a Magyar Tudományos Akadémia tagja hallatlan munkabírással és lelkesedéssel fordított; Vörösmarty mellett az egyik megalapozója volt a modern magyar műfordítás-irodalomnak. Az első Shakespeare-összkiadás elkészültében meghatározó szerepe volt, akárcsak a teljes Moliére-fordítás megjelentetésében, fordított Victor Hugo-t, Byron-t, Heinét és Poe-t. Nem meglepő, hogy elfelejtkeztünk e munkájáról, számtalan folyóiratba, számos kiadónak dolgozott, teljes fordítói életművének határait máig nem sikerült pontosan megrajzolni.
 
Pedig míves magyar szöveget varázsolt az angol fordításból – meglelve az emelkedett pillanatok hangját. A történet nyelvezete méltóságteljes ugyanis – nem is lehet másmilyen, hiszen a méltókról szól. Az erkölcsi példázatok nyelvéhez hasonlóan kerül minden bizalmaskodást az olvasóval, s hogy ennek ellenére jól gördülő, könnyen olvasható a történet, az sok tekintetben a magyarító érdeme. Érzik rajta a kor, amikor a fordítás készült, a nyelvünk számtalan változáson esett át azóta; ennek ellenére csak néhány esetben szorul olvasója a lábjegyzetek „mankójának” használatára. A legszokatlanabb a mai szemnek a „beszélő japán nevek” lefordítása: Sziklavári lovag, Győzhetetlen lovag, Széparc/Tisztakövi úrhölgy, vagy Önsegély, a hűséges szolga – de ne csodálkozzunk, ez az a kor, amely Jules Vernéből Verne Gyulát csinált, Szász valójában csak a bevett fordítási gyakorlatot követi ezzel.
 
És maradéktalanul „átjön” minden emelkedettség ellenére, hogy ez az ármánnyal, szerelemmel, kötelesség-teljesítéssel, bosszúval telirakott történet milyen hallatlanul izgalmas mese valójában. Fordulatos kalandregény nem feltétlenül „kétdimenziós” hősi karakterekkel, kémekkel, titkokkal és árulásokkal – ha olvasod, behúz magába és nem ereszt. És mindezt jól szerkesztett, nyomdahibáktól mentes, vállalható minőségű kiadásban tárja elénk a kiadó. Ráadásul igényesen szövegbe szerkesztett illusztrációkkal: Tamenaga Sunszui kortársa, Eisen Keisai korabeli fametszeteivel gazdagítva a könyvet. A fametszetek a képek nyelvén ugyanúgy a negyvenhét rónin történetét mesélik, szinte képregényi alapossággal.
 
Ha valaki a készülő film miatt olvassa el, ha csak a történet érdekli, nem fog csalódni. Mint ahogy azok sem, akik Japán szerelmeseiként veszik a kezükbe – nekik a kiadó rövid, de tartalmas utószóval kedveskedik. Arra meg külön kíváncsi vagyok, vajon akadnak-e még hasonló kallódó szövegi meglepetések a korban, s lesz-e kutatójuk, hiszen számtalan elfelejtett gyöngyszemet rejthet még a magyar fordítástörténet szövegekkel oly gazdagon telirakott kincsesládája.