Főkép Ez már a sokadik Jacqueline Wilson könyv, amit elolvastam, de ez volt az első, amelyiket úgy tettem le, hogy túl korán van vége. Nem a befejezéssel van baj, sőt, az nagyon ideillő volt, csupán szerfelett kíváncsi lettem a hogyan továbbra, hogy vajon mit csinálnak, miként alakul a főszereplő anya-lánya kettős további élete. Inkább ezt folytassa Tracy Beaker helyett! Remélem nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel, és közösen talán rábírjuk az írónőt egy újabb könyvre. Mert ez most nagyon jól sikerült, teljesen elnyerte tetszésemet.
 
Természetesen ez csak úgy volt lehetséges, hogy szakítva az eddigi „hagyományokkal” nem csonka családdal indít a történet, hanem egy teljessel, ahol az apa dolgozik, anya otthon tartózkodik (háziasszonynak azért nem nevezném), 9-10 év körüli lányuk pedig iskolába jár. Ez így önmagában nem hordoz semmi drámaiságot, ezért azonmód bonyolódik is a helyzet: az apa zsarnokoskodik és elnyomja a családját, az anya semmihez sem ért, és nem érzi jól magát a házasságban, lányuk pedig egyszerre szenved a nevétől (Beauty), az iskolától (ahová ebben az évben átigazolták), jobban mondva az osztálytársaitól, és önmagától (átlagos haj, szemüveg, 1-2 fölös kiló).
 
Ami ezután történik, az sem számít különlegességnek, inkább napjainkra jellemző: valakinek elege lesz az addigi életéből. Wilson pedig pont az ilyen helyzetekben remekel, amikor az átlagos szereplők hirtelen megváltozott körülmények között találják magukat, és szembesülnek a kérdéssel, mihez is kezdjenek önmagukkal, az életükkel. Ha kezdenek egyáltalán valamit. Na mindegy, nem állok neki moralizálni, helyette inkább egy másik, napjainkra szintén jellemző kérdésre terelem a szót, ami úgy tűnik, Wilsont is foglalkoztatja: adjunk, vagy ne adjunk a gyereknek háziállatot. Igazából szerintem nem ez a kérdés, hiszen ha a feltételek adottak, vagyis mind anyagilag, mind helyileg megengedhetjük magunknak, akkor nem arról kell beszélni, hogy legyen vagy ne legyen, hanem arról a felelősségről, ami ezzel jár. Illetve arról, hogyan tudják mindezt betartatni az újdonsült gazdival.
 
Mert gondolom mindenki hallott már olyan történetet az ismerősi körben, hogy a hosszas rimánkodás után adoptált ebet az anyuka viszi sétálni naponta kétszer-háromszor, mert a gyerek nem foglalkozik vele. Ez szerintem elfogadhatatlan, hiszen ha ebben a korban nem alakul ki a kötelesség-jog egyensúly, akkor ne csodálkozzanak a szülők, ha később egyre kezelhetetlenebb lesz csemetéjük, és csak magával törődik majd, egyaránt semmibe véve szüleit, a felnőtteket és a társadalmat. És ez igazából a szülő felelőssége. Wilson ezt így nem mondja a szemünkbe, de ez a könyve is, miként az előzőek, finoman arra ösztökélik az olvasót, legyen jó gyerek, felnőtt, aki tudja, mit ér, és nem mások kárára akarja kiteljesíteni önmagát.

Részlet a regényből