FőképAz indiai klasszikus zenei kultúra szinte felmérhetetlenül hatalmas birodalom. Ugyan a zene alapstruktúrája lényegében évszázadok óta változatlan, a zenészek egyedi stílusú interpretációi által mindmáig születnek új Gharanák, zenei „iskolák”, amelyek játékstílusa nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Lehet saját száj-íz szerint játszani a kultúra-kincs ezerszer interpretált elemeit; ettől aztán szinte minden előadás új, gazdagító élmény lehet, és az európai klasszikus zenei előadók „játékterénél” jóval nagyobb interpretációs szabadság mindmáig csodálatos előadókat, új és újabb értelmezéseket, játékmódokat teremt. Indiában rengetegen zenélnek, és nagyon sokan magas szinten – élő, lélegző zenei kultúra ez, amelynek felfogása gyökeresen különbözik az európai zenei hagyománytól.
 
Ebből a gazdagságból kaphattunk ízelítőt március 19-én, a Trafóban. Ahol mintegy bemelegítésül megnézhettük magyar felirattal a Kalkutta zenéje című dokumentumfilmet. Az est jelentőségének remekül ágyazott meg a film, főleg mikor a színpadon megjelent Pandit Abhijit Banerjee, akinek játékát a dokumentumfilmben is megcsodálhattuk (ha valaki nem hallott még TARANG-ot, gyorsan pótolja: elképesztő világzenei-fúziós csoda), bárki számára nyilvánvalóvá téve, milyen nagyságrendű előadók koncertje várható.
 
Ahol aztán előbb Pandit Abhijit Banerjee és Somnath Roy vezetett be a Tála, a ritmus nyelvébe (a zenészek kérésére a program két fő elemének sorrendjét megcserélték). Pandit Abhijit Banerjee tablán és pakhawaj-on, a hindusztáni zene fő ritmushangszerein játszott, míg Somnath Roy a dél sokkal inkább népzenei hangszerén, a ghatam-on; mintegy a két nagy zenei hagyomány eszközeivel „párbajozva”. Az azért hamar kiderült, hogy a tabla jóval több-lehetőségű hangszer, mint a ghatam, viszont Somnath Roy extatikusabb előadásmódjával remekül egyensúlyban tartotta az előadást – méltó „ellenfele” volt Pandit Abhijit Banerjee világszínvonalú tabla-játékának.
 
A szünet után Pandit Abhijit Banerjee kíséretével Pandit Biswajit Roy Chowdhary sarod-játékát csodálhattuk, belemerülve a hindusztáni Rága hajlításokkal dallamot rajzoló, gazdag világába. Pandit Biswajit Roy Chowdhary többszörösen díjazott zenész, többek közt a „Művészetek Lovagja” Franciaországban, ahogy az est ismertetőjében olvasható róla: „…máig ő az egyetlen sarod-játékos, aki az ún. Jaipur-Atrauli Gharana kifinomult énekstílusát megszólaltatja hangszerén”. S az est lezárásaképp a harmadik részben immár Somnath Roy-jal kiegészülve a karnatikus zenei hagyomány is színpadra került, a dél Rága-világából kaptunk ízelítőt.

A harmadik sorban ülve nem meglepő módon csupa zenész között találtam magam, az indiai zene hazai előadói közül sokan jöttek el, és akit nem ismertem fel, az is zenésznek tűnt – elképesztő volt körbepillantva látni, milyen áhítattal adják át magukat az élménynek. Egyébként délelőtt tíztől az érdeklődőknek három órás workshopon magyarázták el az előadók a Tála és a Rága rendszerét, tömény „zenei bevezetést” produkálva - akár ebből a workshopból is lehetne vasárnap délelőtti műsor a Tiloson, biztos hogy a rádió elé ültetné az indiai zene szerelmeseit; ez a szombat egész napos zenei ünnep volt tehát a kíváncsiaknak.
 
A Tála, észak és dél ritmus-kultúrájának játékos párbaja után kíméletlen hindusztáni Rága-gyorstalpaló, s végezetül ízelítő a déli, a karnatikus Rágakultúra máshangulatú világából – s mindezt egyetlen este! Áttekintő jellegű zenei utazást varázsoltak nekünk az előadók India zenebirodalmának tájain, olyan zenetúrát, amit élvezhetett minden háttér-információ nélkül az is, akit csak a kíváncsiság csalt be a Trafó hamar hevülő, dugig rakott nézőterére.
 
Mert az este igazi nehezítő körülménye ez a könnyen hevülő, komoly klímaváltozásokat produkáló „játszó-tér” volt. A tabla, főleg a pakhawaj - de a sarod is, a maga fadúcos húrfeszítőivel - egyáltalán a természetes anyagokból készült hangszerek nem szeretik az ilyen erőszakos hőkülönbségeket, a játékosok finom elhangolódások ellen küzdöttek az egész este folyamán: hiszen a terem az első rész, a Tála ritmus-nyelvének bemutatása alatt alaposan „felizzott”, majd a szünet drasztikus átszellőztetése után a Rága, a dallam-nyelvének elénk tárása közben újfent.
 
Mégis, minden akadály ellenére ezek a világhírű zenészek minden manír nélkül egyszerűen „belakták” a színpadot – és mindennek ellenére sütött róluk, hogy jól érzik magukat ott, hogy valóban ez az életük, és bárhol a világon így ünnepelnék a zenét, ezzel az odaadással és alázattal. Ugyanakkor mindvégig gyermeki, ártatlan humorú, jókedvű kiszólásokkal a nézők felé, egymást, a zenésztársakat játékosan ugratva-provokálva voltak otthon az adott térben. Mintha nem egy budapesti alternatív játszótér deszkáin ültek volna a hangszereikkel, hanem egy szelet hamisítatlan Indiában, mintha Kalkutta egy színpadát emelték volna ide nekünk a téren és időn át, amit biztos ösztönnel visznek magukkal mindig az éppen aktuális „bárhová”,  az éppen aktuális játszóhelyre. És erre a fajta hitelességre vevő volt a közönség is. Hálás közönség vagyunk, hagyjuk magunkat a téren és időn át utaztatni, pláne, ha ilyen varázslatos természetességgel, majdnem azt mondom: kíméletlenül „idegen-vezetnek” bennünket a zenében.
 
Jó, hogy ilyen kicsi lett a világ, mert eljöhetnek ide, és játszhatnak nekünk. Jó, hogy a saját „kisvilágunkban” akadnak olyan helyek, mint a Trafó, ahol rendre hallgathatjuk őket. Jó, hogy az indiai klasszikus zenének akadnak olyan fanatikusai itthon, mint a Tilos Rádiós Tóth Szabi, aki rendre ilyen csodálatos zenészeket hív meg. Olyan zenészeket, akik hazájukban és világszerte fesztiválok sztárjai, és mégis eljönnek a hívására és játszanak nekünk.
 
Varázslatos este volt, hígítás és kompromisszumok nélküli. Várom a következőt.
 
Előadók:
Pandit Abhijit Banerjee– Tabla, Pakhawaj
Somnath Roy – Ghatam
Pandit Biswajit Roy Chowdhary – Sarod