Főkép Aki nem olvasta A Titokzatos Benedict Társaság című ifjúsági regényt, annak azt javaslom, az arról szóló cikket fussa át inkább, ne ezt. Neki csak annyit: a folytatás talán még jobb, még izgalmasabb lett, mint az első rész volt.
 
Meglehet, azért érzem így, mert a főbb szereplők már jó ismerősként köszönnek ránk, de az is lehet, hogy az írónak sikerült most jobban tömörítenie az izgalmakat és rejtélyeket. Akárhogy is, erről a folytatásról is ugyanazt tudom elmondani, mint az első részről: nem megrázóan újító vagy izgalmas, nem lesz belőle világméretű őrület, de aki szereti a régi vágású, kalandos ifjúsági regényeket, az nem fog csalatkozni.
 
Újra itt van tehát a négy különleges képességű gyermek: Reynie, akinek vág az esze, mint a borotva, Kate, az akrobatikus képességekkel megáldott lány, Ragacs, akinek úgy issza az agya az információt, akár a szivacs, s végül Constance, aki sokszor mulatságos kis pukkancs természete mellett most kezdi majd igazán megmutatni, mit is tud, miért is olyan különleges.

Ők négyen Mr. Benedict-hez hivatalosak, aki előző nagy kalandjuk első évfordulóját egy különleges utazással kívánja megünnepelni. Erről az útról az elején senki nem tud semmit, de épp az a lényeg, hogy a Társaság ifjú tagjai megtalálják a névadó által hagyott nyomokat, megfejtsék az újabb és újabb fejtörőket, és így érjenek a nyomába. A gond csak az, hogy az utazás kezdete előtt Mr. Benedict-et elrabolják (az első regény után senkinek nem is lehet kérdéses, hogy ki), így az utazásból újabb nagy nyomozás lesz, megannyi veszélyes és váratlan kaland, hogy megmentsék Mr. Benedict-et.
 
Az az érdekes ebben a sorozatban, hogy lényegét tekintve nem sok olyasmi van benne, ami kimondottan jelen korunkhoz kötődne. Épp úgy írhatta volna Verne, mint egy XXI. századi író. Emellett a Potter követőinél kötelező természetfeletti illetve mágikus dolgoknak meg lényeknek itt nyoma sincs, jó közelítéssel semmit nem találni Stewart regényeiben, ami ne történhetne meg a közmegyezéses valóságban. Sőt, maguk az amúgy kimagasló képességű főszereplők sem igazi szuperhősök, mi több, a folytatás egyik legfőbb érdeme, hogy érezteti a bennük, jellemükben zajló változásokat.

Meglehet, Reynie vagy Ragacs orcája sosem fog pólókon meg bögréken díszelegni, de amit és ahogy tesznek, az tényleg ad valami jót, pozitívat, követendő példát az olvasónak. Akármilyen csodálatra méltó képességeik legyenek is, egymagában egyik gyerek sem oldhatná meg a felmerülő problémákat, magyarán a csapatmunka, meg persze a barátság és egymásra figyelés fontosságát hirdeti a regény. De azt is csak visszafogottan, szájbarágósságot még annyit sem érzek itt, mint az első részben. Szóval, akinek Potter és a hasonlók esetében túl sok a fantázia, de szeretne értelmes, mégis izgalmas könyvet olvasni vagy adni a gyereke kezébe, az megbízhat a Titokzatos Benedict Társaságban.