FőképHa egy zenekarból kiszáll az egyik meghatározó tag, történjen az bármilyen ajtócsapkodás, üzengetés és miegymás kellemetlen dolog kíséretében, nagy esély van rá, legyen az akkor éppen bármilyen elképzelhetetlen, hogy néhány évvel később azért mégiscsak újra a régi helyén tűnik fel… és mit tesz a véletlen, pont ilyesmi történt Robbie Williams-szel és a Take That-tel is.
A brit popcsapatot aligha kell bemutatni bárkinek is… Gondoltam legalábbis én, ezek szerint naivan, ugyanis amikor szóba került a nevük egy mostanság tinédzser korú ismerősömmel, akkor csak értetlenül nézett rám, hogy azok meg kik. Ki gondolta volna, pedig nem volt az olyan rég, vagy mégis?? Akkor egy kis gyorstalpaló…

A ’90-es évek elején, amikor még a Backstreet Boys és az ’N Sync-féle fiúcsapatok még a kanyarban sem voltak, és a manapság divatos és népszerű Justin Bieber és kispajtásai még jóformán meg sem születtek, volt egy öt srácból álló énekes banda, akik szép lassan sikert sikerre halmoztak, és világsztárokká váltak.
Az olyan negédes, szívbemarkoló balladák, mint a „Babe” vagy a „Back For Good” szereplésével nehéz volt nem összetalálkozni, ha bekapcsolta az ember a tv-t vagy a rádiót. Milliószámra adták el a lemezeiket, ostromolták a slágerlistákat, turnéik hatalmas érdeklődés mellett zajlottak, majd ’95 nyarán Robbie Williams kilépett az együttesből, mondván, nem érzi már magát ott jól, és szólóban szeretné megpróbálni, valamint volt ott némi alkohol- és drogprobléma is, így nem kellett a többieknek sem kétszer mondani, hogy kikerüljön a bandából. Az éppen aktuális turnét befejezték négyen, majd a következő évben bejelentették a feloszlásukat.

Mindeközben Robbie beindította hőn áhított szólókarrierjét, és ahogy teltek-múltak az évek, kiderült, hogy megy ez neki önállóan is, ugyanis talán még a Take That sikereit is túl tudta szárnyalni. Olyan dalokkal, mint a „Rock DJ”, a „Supreme” vagy a „Feel” persze mindez érthető is.
2006-ban újra összetrombitálták a Take That-et, akkoriban azonban Robbie hallani sem akart arról, hogy ő valaha is újra régi zenésztársaival akár csak egy színpadon álljon. Meg is tehette ezt, hiszen ment a szekere rendesen. A Take That Robbie nélkül is megjelentetett két albumot, amelyek nem voltak sikertelenek, még akkor sem, ha kis túlzással itthon ezekről alig lehetett hallani, persze ez nem a zenekar hibája, hiszen mindkettő több mint 2 millió példányban kelt el, viszont a népszerűsége mégis Robbie-nak volt a nagyobb. Utóbbi dologhoz azért természetesen hozzájárultak a fenegyerek botránya is.

Majd megtörtént az, amire nagy tétben nem fogadtak volna túl sokan: 2010 nyarán Robbie Williams és egykori Take That-es kollégája, Gary Barlow közös dallal rukkolt elő, a „Shame”-mel, amely Williams best of albumán szerepelt újdonságként. Ekkoriban elindultak a pletykák, amik néhány héttel később be is igazolódtak, hiszen hivatalosan is bejelentették, hogy Robbie újra csatlakozott a bandához, és így ismét öttagú és a régi, klasszikus felállásban lesz látható és hallható a Take That.
A rosszmájúak egyből találgatták is, hogy mintha kissé megrogyott volna Robbie szólókarrierje, és ezért „adta be a derekát”. Arról szólt a fáma, hogy az újraegyesülés az új albumra és az azt követő turnéra szól…
 
A történelmi áttekintés után, már rá is térhetünk a lemezre. A nyitódal és egyben felvezető single a „The Flood”, mi tagadás, még magamat is meglepve, egyből levett a lábamról. Emlékszem, amikor először belefutottam a tv-ben, épp csak háttérzajként ment az egyik zenecsatorna, és elindult a klip, mondom, ez meg mi lesz, kik mennek evezni? Majd amikor felismerhetők lettek a tagok, mindenképp kíváncsi lettem rá, hogy mivel rukkolnak elő, tekintve, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is Robbie „újra a fedélzeten van”.
 

 
Kissé ugyan előtérbe van helyezve benne Williams úr, de valljuk meg őszintén, nagyjából az egész album fő érdekessége az volt még a megjelenése előtt, hogy ismét csatlakozott az eltévedt bárány. A „The Flood” egy nagyon igényes popnóta, igazi sláger, minden Take That stílusjeggyel egyetemben, és ezután bátran tettem azt a kijelentést, hogy engem mindenképpen érdekel ez a lemez, mert ha ilyesmi, keményebb popdalokkal lesz tele, vagy akár balladákkal, akkor nem jelent majd nagy kihívást a hallgatása.

De mint tudjuk, emberek vagyunk, és tévedni emberi dolog, ugyanis ha egyetlen szóval kellene leírnom a véleményemet az albumról, akkor az leginkább a csalódás lenne. Annak ellenére, hogy nem vagyok különösebben rajongója a zenekarnak, nem állok egyből úgy a zenéjükhöz, hogy biztosan valami nagyon rossz lesz, főleg így, hogy az első dallal milyen jól összebarátkoztunk, de a többi, háát...
Talán az a tény sokat elárul, hogy legelőször negyedik vagy ötödik nekifutásra tudtam végighallgatni a lemezt, tehát kitartó voltam, és nem ítélkeztem elsőre úgy, mint néhány ismerősöm, akiknek a véleményét inkább nem írnám le, mert nem biztos, hogy elbírná a nyomdafestéket.
 
A legnagyobb probléma a hangszereléssel van, ugyanis nemhogy nem lettek élőhangszeresek a dalok, mint voltak az elmúlt két lemezen, hanem elmentek egy fura, gépi hangzásba, már-már a disco határait súrolva. Ugyanakkor nyilván ez érthető, hiszen ehhez hasonló zenékből ad el milliószámra napjainkban Lady Gaga és a többi pályatársa.
Maguk a szerzemények még nem lennének annyira vállalhatatlanok, mert azért természetesen nem felejtettek el dalokat írni az úriemberek, a refrének általában jól eltaláltak, a vokális megoldások és dallamok a helyükön vannak, csak a körítés teszi próbára a tűrőképesség(em)et.

Az „SOS” a menetelős tempójával még a vállalható kategóriába tartozik, viszont a refrénben hallható fejhang (amelyet nagy valószínűséggel Mark Owen követett el) elviselése nagyon hangulatfüggő. A „Wait” zongorás-vonós kezdése egészen ígéretes, azonban sajnos a gépi prüntyögés és torzított ének megérkezésével annyira műanyaggá válik, hogy már el is megy a kedvem a hallgatásától. A második kislemez, a „Kidz” nem lenne rossz, élőben talán jól fog szólni…
 

 
A „Pretty Things”-szel is nehéz kezdeni bármit, ugyanis ugyanabban a hangtartományban és andalító tempóban marad szinte végig, így eléggé monotonná és egyhangúvá válik. A „Happy Now” lehetne a másik nagy sláger, a refrénje alapján mindenképp, de megint kikészít a hangzása. Az „Underground Machine”-ban próbálnak „keménykedni” mind hangzásban, mind énektémában, de ekkorra már kissé elvesztettem a kitartásomat.

A „What Do You Want From Me?” a címe alapján akár egy ballada is lehetne, de helyette kapunk valami nagyon „trendi” hangzású dalt, és végtére még a reményt is felcsillantja, persze csakis az előzőekhez viszonyítva. Majd az eléggé britpop-os „Affirmation” újra elveszi a kedvemet, ezt már végképp nehezemre esik végighallgatni.
A záró „Eight Letters”-ben ellenben olyat hall az ember, amire már egy jó fél órája biztosan vágyik: egy jó dalt. Hangzásilag újfent van benne némi „nemodavaló” szintiszőnyeg, de legalább egy egész korrekt, balladisztikusabb szerzemény lett belőle, végre. Azonban mindez már kevés a dicsőséghez…
 
Igazság szerint ez az, amit talán hiányolhatnak is sokan, hogy nem születtek nagyívű, megható lírai felvételek, pedig azért ezek mindig is erősségei voltak a Take That-nek. Megbújik a zárótételben egy rejtett dal („Flowerbed”) is, nagyjából az ötödik perc végétől, amely szerepeltetése nélkül is elviseltem volna ugyan, de egyefene, ha már eddig el tudtam jutni, akkor ezt a szűk négy percet valahogy kibekkelem még…
A végére érve arra a következtetésre jutottam, hogy talán egy külső fül, egy producer bevonása a felvételekbe jót tett volna, mert egy-két ötletükre biztosan nem adta volna az áldását.

Talán kiderült, hogy az albumról bennem kialakult kép nem túl pozitív, bár az ismerőseim között még mindig én vagyok a legjobb véleménnyel róla, azonban nagyon úgy tűnik, hogy rengetegen másként vélekednek, a kiadvány ugyanis a 2010. novemberi megjelenése óta bőven túllépte a kétmilliós eladást, és olyan címeket ért el, mint: minden idők második leggyorsabban fogyó albuma az Egyesült Királyságban; 2010 első albuma az EK-ban, ami elérte az egymilliós eladást, amelyhez alig 24 napra volt szüksége. A megjelenést követő 6 hétben, a brit lemezeladási lista élén foglalt helyet, és mindezen érdemeivel hatszoros platina lett az Egyesült Királyságban, ötszörös platina Írországban, de szintén elérte a platina státuszt Ausztriában, Németországban és Dániában is, valamint a zenekar turnéjára is óriási az érdeklődés.

Hogy ezek az eredmények mennyiben köszönhetőek az elkészült daloknak, és mennyiben kapcsolódnak a tényhez, hogy ez Robbie Williams visszatérő lemeze a csapattal, valamint, hogy mennyire működött a média-, és marketingkampány, azt mindenki döntse el saját maga.
 
Összegzés
Enyhe kifejezés a lemezre, hogy kompromisszumos, hiszen a kedves hallgató pillanatnyi vérmérsékletétől függ, hogy egyáltalán végig tudja-e hallgatni. Amennyiben igen, akkor pedig be tudja-e tenni a „vállalható” kategóriába; míg a csapattal szimpatizálókat tekintve a rajongási mértéküktől függ, hogy náluk a „szerethető” jelzőnél megáll-e a lemez, vagy nyugodt szívvel helyezik oda a régi, nagysikerű Take That kiadványok mellé.
 
Az együttes tagjai:
Gary Barlow – ének, zongora
Howard Donald – ének, dobok
Jason Orange – ének
Mark Owen – ének
Robbie Williams – ének
 
A lemezen elhangzott számok listája:
1. The Flood
2. SOS
3. Wait
4. Kidz
5. Pretty Things
6. Happy Now
7. Underground Machine
8. What Do You Want from Me?
9. Affirmation
10. Eight Letters
+1. Flowerbed (rejtett dal)
 
Diszkográfia:
Take That & Party (1992)
Everything Changes (1993)
Nobody Else (1995)
Never Forget - The Ultimate Collection (2005) válogatás
Beautiful World (2006)
The Circus (2008)
The Greatest Day - Take That Present: The Circus Live (2009) koncert
Progress (2010)
Look Back, Don’e Stare (2010) DVD