Főkép Türelmetlenül vettem a kezembe a Setét Torony képregény-adaptációjának második kötetét: A harcos születése elég magasra tette a mércét, és bíztam benne, hogy A hosszú hazaút sem okoz majd csalódást. Ám akármennyire is fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy megismerjem a történet folytatását, a könyv a táskámban lapult egészen hazáig. A borítóval ezúttal egy kissé túllőttek a célon: Roland Deschain világító rózsaszín szemekkel és két pisztollyal pózol, feje felett pedig halott kedvesének szelleme lebeg. Ez azért nem olyan látvány, amit az ember egy villamos utazóközönsége elé tárhat anélkül, hogy ne kapna egy-két rosszalló pillantást idős hölgyektől és kisgyerekes anyukáktól.
 
A hosszú hazaút egyedül oldalszámban marad el az első rész mögött, a történet és az illusztráció is ugyanolyan remekül sikerült, mint az előző kötetben. Pedig a sztori e szakasza nem Stephen King, hanem az asszisztense, Robin Furth tollából született meg. Az eredeti regényfolyamban nem esik szó a történetnek arról a szakaszáról, amikor Roland és barátai Hambryból elmenekülve hazatérnek Gileádba. Robin Furth rengeteg jegyzetet készített a Setét Torony szereplőiről, és közben nagyon megkedvelte Alain és Cuthbert karakterét. Sokat gondolkodott rajta, hogy vajon mi történhetett a három főhőssel ez alatt az idő alatt, és a fantáziája szép lassan kitöltötte a fehér foltot.
 
A kötet azzal indul, hogy a három fiú kénytelen menekülni Hambryból, ahol a Nagy Koporsóvadászok, a főgonosz John Farson emberei ellenük hangolták a falu lakóit. Rolandot teljesen megrendíti Susan Delgado halála, és tehetetlen dühében rálő a Maerlyn Citrancsának nevezett gömbre. A gömb azonban nem véletlenül gonosz varázstárgy: bosszúból magába szippantja Roland elméjét. Így tehát Alain és Cuthbert kénytelenek Roland eszméletlen testét magukkal cipelni, miközben üldözőik és a vadállatok elől menekülnek. Ez alatt Roland a gömb belsejében egyre rémisztőbb látomásokkal néz szembe, végül pedig találkozik magával a Bíbor Királlyal is.
 
A szövegkönyv írója, Peter David számára is szép kihívás volt Stephen King stílusában írni. Amíg az első kötetnél a King által írt szöveget kellett párbeszédes formába öntenie, ezúttal saját magától kellett kitalálnia a megfelelő szavakat, ami visszaadják a horror nagymesterének hangvételét. Amennyire olvasói szemmel ezt meg lehet ítélni, sikerült teljesítenie a feladatot. Különösen Alain és Cuthbert szóváltásai lettek zseniálisan csípősek, a két fiú úgy bosszantja egymást, mint ahogy ma bármelyik két gimnazista fiú tenné, mégsem esnek ki a korhű nyelvezetből.
 
A könyv már az első oldalakon egy ínyencfalattal lepi meg azokat, akik nem csak a cselekmény, hanem a gondolati háttér miatt is olvasnak képregényt. A Marvel egykori vezető szerkesztője, Ralph Macchio eszmefuttatását olvashatjuk arról, hogy miért is olyan zseniális főgonosz a Bíbor Király.  Az utolsó oldalakon pedig – az első kötet hagyományát folytatva – további alkotók borítóterveit, illetve Jae Lee ceruzarajzait csodálhatjuk meg. Az elvetett vázlatokat szemlélve felmerül a kérdés: vajon mi késztette rá az alkotókat, hogy még a tökéletest is tovább fokozzák?

A szerző életrajza
 
Magyar Stephen King HQ