Főkép

„Maigret nem válaszolt, hogy többet tudhasson meg.
– Nézze, nem tud ellenállni a kísértésnek. Muszáj lenyúlnia apróságokat. És ne felejtse el, hogy nem azért kell neki, hogy eladja. Hanem hogy nőknek ajándékozza oda. Mert mindig el akarja kápráztatni őket.
Felnevetett, ahogyan cinkosan Rernand-ra nézett:
– Mindenki azzal kápráztatja el őket, amivel tudja, nem igaz, uram?”
 
Visszatért közénk Maigret – aki igazából el sem távozott, csupán egy röpke átöltözés erejéig vonult le a színpadról, hogy a második (sokadik) felvonásban már új ruhában térjen vissza közénk. Szerintem a külcsín nem arat osztatlan sikert, mivel aki begyűjtötte a Park Könyvkiadós sorozatot, az most bosszankodhat, hogy más formátumban jönnek ki a további kötetek – immáron Agave logóval. Az mindenképpen örvendetes, hogy a címlap koncepciója megmaradt, és a borítóképet egy keskeny (immáron fehér) keret övezi. További változás, hogy a jövőben nem lesznek térképek a belső borítón, valamint – és talán ez a legfontosabb – új fordítók próbálkoznak Simenon egyszerűnek tűnő, de azért mégis gazdag prózájának magyarításával. Az első kötet elolvasása után ez utóbbival nincs baj. Amivel problémám van, az a hátsó fülszöveg, ami a kiadóra eddig nem jellemző módon olyan eseményről ír, ami egyáltalán nem szerepel a történetben.
 
Miként a cím alapján sejthető, Maigret ezúttal nem Párizsban tartózkodik, hanem egy tengerparti kisvárosban. Mindenki más esetében ez a pár hét a pihenés, a feltöltődés időszaka, amikor az ember jól érzi magát. Maigret azonban nem így működik. Hiányzik neki a megszokott környezete, a napi rituálék, az érzés, hogy ő irányítja az eseményeket, s mindenki tisztában van személye fontosságával. Nem egyszerű unatkozásról van szó, hanem valami sokkal komolyabbról, aminek beazonosítása remek időtöltést jelentene bármely pszichológusnak. Hála Simenon leírásainak mi viszont azonosulni tudunk ezzel a szorongásszerű valamivel, amelynek szerencsére még az előtt vége szakad, mielőtt ki tudja mivé fajulna.
 
Valaki meghal, s bár mindenki balesetről beszél, Maigret megérzésből vagy unalomból másra gyanakszik. Természetesen nem kezd el nyomozni – elvégre szabadságon van –, csupán beszélget emberekkel, s meghallgat minden pletykát. Kisvárosról lévén szó, ezekből van bőven. Szegény helyi főfelügyelő az elején még megpróbálja ésszel követni fővárosi kollégája gondolatmenetét, de nagyon hamar elveszik az egymással szemlátomást semmi kapcsolatban nem lévő mondatok között, így a továbbiakban mindenki megy a saját feje után.
 
Reményeim szerint az új kiadónak köszönhetően a régi rajongók mellé újak is érkeznek, akik számára ideális választás a Maigret nyaralni megy című kötet, mivel jól példázza, milyen is egy Maigret regény, amelyre noir hangulat helyett inkább a megérzés és a tapasztalat jellemző, valamint nyomozónk azon törekvése, hogy minél jobban megértse az érintettek viselkedésének okait.
 
„Már késő délelőtt volt, amikor Maigret észrevette, hogy szürke lett az idő, és valószínűleg esett pár csepp eső hajnalban. Az emberekből és a dolgokból áradó komorság miatt, amely saját komor hangulatát is tovább fokozta, egészen addig fel sem nézett az égre, és nem vette észre azt sem, hogy most először, amióta Les Sables-ban van, a tenger kékeszöld, és itt-ott ráncos, majdnem fekete foltok látszanak rajta.
 
Részlet a regényből

 

A szerző életrajza