Főkép Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem Bart István nagyon jól fordítja Raymond Chandler műveit. Gondolom minden, a klasszikus magándetektív történetek iránt érdeklődő olvasott korábban megjelent Philip Marlowe sztorikat, és jól emlékszik azokra a vitatható értékű fordításokra, amelyek minősége bizony nem volt egy szinten az eredetivel. Most viszont semmi perc alatt megvan az a hangulat, a szikrázó napsütésben is borongós, leginkább szürkére hajazó világkép, ami jelzi, hogy a szereplők többnyire az élet árnyékos felén járnak, s nem sok közük van az átlagpolgárhoz, aki reggel munkába megy, hétvégén pedig kirándul a családdal.

Chandler műveiben rendre felbukkannak alvilági alakok, akik csak annyiban különböznek a zsaruktól, hogy nincs jelvényük, de ezek még mindig szerethetőbb figurák (elvégre rendelkeznek saját törvényekkel), mint azok a többnyire tehetős emberek, akik bűnös életüket próbálják leplezni a nyilvánosság előtt. Amikor a hármas csoport közötti egyensúly megbomlik, színre lép a magánkopó, hogy helyreállítsa a rendet.
 
Egyáltalán nem érzem túlzottnak azt, hogy Frank Miller bűnös városa egyenesági leszármazottja a harmincas-negyvenes évek noir krimijeinek, mivel mindegyikben csak elvétve bukkannak fel „rendes” emberek, aki egyértelműen kilógnak ebből a környezetből.
 
Visszatérve Chandlerre. Eddig szinte csak a regényei jelentek meg magyarul, pedig legalább ilyen fontosak, ha nem fontosabbak a rövidebb írásai is. Az okoskodó gyilkos című válogatásban négy korai kisregény szerepel, mindegyik új fordításban. Kíváncsiságból A tanú korábbi verzióját (akkor Koronatanú címen futott) hasonlítottam össze a mostanival, és már az első bekezdéseknél egyértelművé vált, hogy ez a jobb, magyarosabb szöveg. A másik három történet tudtom szerint most került első ízben lefordításra.
 
Chandler egyszerűen zseniális, mintha egyenesen neki találták volna fel ezt a műfajt. Történetei kellőképpen bonyolultak, számos szereplő sorjázik egymás után az oldalakon, s mindegyiküknek eltérő az indítéka, s ennek köszönhetően tényleg csak a végén kerül minden a helyére, s derül ki az igazság.
 
A négy rövidke közül a harmadik tetszett a legjobban. Nem csupán azért, mert Marlowe a főszereplő benne, hanem azért is, mert formabontó módon ezúttal nem fizetségért, hanem úgymond a demokráciáért talpal. S ez azért megvillantja a remény tiszta fénysugarát ebben a végtelenül korrupt világban, ahol már annak is örülni kell, ha egy baltával faragott arcú férfi szót emel halott barátjáért.
 
A kötetben szereplő novellák:
A zsarolók nem szoktak lőni
Az okoskodó gyilkos
A tanú
Spanyol vér

A szerző életrajza