FőképEgy újabb urban fantasy sorozattal kedveskedik a műfaj rajongóinak az Agave Kiadó, méghozzá egy külföldön nagy sikernek örvendő, eddig öt részes (márciusban jelenik meg a hatodik) szériával. Patricia Briggs Mercy Thompson-sorozatát a nemzetközi kritikák Laurell K. Hamilton Anita Blake-sorozatának korai köteteihez hasonlították, ennek köszönhetően azok, akik korábban rajongtak a vámpírvadász Blake kisasszony kalandjaiért, ám az utóbbi időben csalódtak benne – s valljuk be, vagyunk páran – nagy várakozásokkal vették kézbe az új sorozat első kötetét.
 
A Megszólít a hold egyfelől valóban hasonlít Anita Blake kalandjaihoz – a sztori sok eleme egy az egyben megfeleltethető Hamilton szériájának elemeivel – másrészt viszont a két hősnő között óriási a különbség. Mercy Thompson kedves, talpraesett, különleges lány, aki nem riad vissza a fizikai kihívásoktól, van érzéke a mágiához, hozzászokott, hogy különleges helyzetekbe keveredik, de közel sem az a tökös, vagány, halálos hősnő, mint Anita Blake. Ráadásul az utóbbi humora is mintha hiányozna belőle – ettől még nagyon jó karakter, lehet rá sorozatot építeni; valahol félúton helyezkedik el Blake és a „kattant szomszédlány” típust megtestesítő Sookie Stackhouse között.
 
Mercy Tri-Citiesben él, egy poros coloradói kisvárosban, autószerelő műhelyében ősrégi tragacsokba próbál életet lehelni, olykor pedig a bokrok rejtekében átváltozik prérifarkassá - Mercy ugyanis járó, az indiánok leszármazottja. Miután vér szerinti apja meghalt, tizenéves anyja – némiképp meglepődve azon, hogy egyszer csak egy prérifarkas bébit talált a bölcsőben – egy vérfarkasfalkára bízta a gyerek felnevelését. Mercy a hegyek rejtekében, az észak-amerikai farkasok fölött uralkodó marrok falkájában nőtt fel, ott ismerte meg a mágikus lények világát, oda kötötte első nagy szerelme, és onnan szökött meg tizenhat évesen, hogy egyedül éljen a világban.
 
Amikor egy napon beállít hozzá egy ismeretlen, fiatal, rémült vérfarkas, akit hamarosan holtan talál a küszöbén; a város alfáját, Mercy szomszédját megkínozzák, lányát pedig elrabolják; a lány útra kel, hogy visszatérjen oda, ahol felnőtt, és segítséget kérjen azoktól, akiktől a legkevésbé sem szeretne: nevelőapjától és egykori szerelmétől. Aztán persze a hegyekben is talál egyet s mást, ami gondolkodóba ejti, hazatérve pedig még nagyobb kalamajkába keveredik, amiben szerepet kap egy szelíd és néhány vérszomjas vámpír, egy orosz boszorkány, egy fémműves gremlin, és jó néhány renegát vérfarkas.
 
Szegény vérfarkasoknak általában a mellékszerep jut, és a vámpírok csajára való áhítozás, hát itt végre megkapták az abszolút főszerepet! Ami nem is áll rosszul nekik. Briggs a szokott sémákból épített egy működő vérfarkastársadalmat, ami felépítésével, állandó dominanciaharcaival, az elkerülhetetlen változás szította konfliktusaival sok részre elegendő muníciót ad. Az őket kiegészítő mágikus lények – akik közül a kisebb, ártalmatlanabb fajok már kiléptek a nyilvánosság elé – pedig számtalan lehetőséget hordoznak magukban. A vámpírok szerencsére itt csak egy faj a sok közül, szerepük egyelőre abszolút mellékes, remélem, ez így is marad. Náluk sokkal érdekesebbek a boszorkányok, főleg, ha orosz nevet adnak nekik – az olvasónak már a Jelizaveta Arkagyevna névtől borsódzik a háta – vagy a gremlinek, akik közül egy – Zee, azaz Seibold Adelbertkrieger – kulcsszerephez jut. Zee és az ő titokzatos kardja, ami magába szívja mindenki erejét, akit megvág, az egyik legérdekesebb szereplő a történetben, remélem, a folytatásban megkapja az őt megillető szerepet – a harmadik rész címe (Iron Kissed) mindenesetre erre utal.
 
Az igazi hatalom azonban mások kezében van. Szeretem, ha egy fantasy szerző tud feszültséget kelteni, ha képes használni a sejtetés eszközét, ahelyett, hogy érzékletes, vérben-trutymóban-egyéb testnedvekben gázoló leírásokkal próbálná valakinek a gonoszságát, erejét érzékeltetni. Mostanában ez egyre ritkább, de Briggs kellemes meglepetést okoz azzal, hogy a mágikus világot irányító Szürke Lordokat homályba burkolja – nem tudjuk meg, kik ők, mik ők, démonok, angyalok, varázslók, mégis, olyan félelemmel beszélnek róluk, hogy önkéntelenül valami hatalmas, rettenetes lényeknek képzeljük őket.
 
Van tehát egy jól kidolgozott, változatos mágikus lényekkel benépesített fantasy-világunk, néhány szimpatikus főszereplőnk, már csak az a kérdés, mire megy az írónő mindezzel, és hogyan tudja szőni a szálakat. Nos, az élmény nem maradéktalan. Sajnos a történet egy ponton iszonyúan túl van bonyolítva, ugyanakkor ha kibogozzuk a szálakat, kiderül, hogy valójában egyszerű, mint az egyszeregy. A végére pedig csak megkapjuk a kötelező szerelmi háromszöget – amiből egyes mellékszereplők kétértelmű viselkedését tekintve nagy eséllyel lehet később sokszög. Mercy-ről pedig, a kedves, jófej autószerelő csajról kiderül, hogy kicsit nagyobb érzéke van a mágiához, mint az indokolt lenne, hogy erősebb, mint a többi prérifarkas, hogy különlegesebb, mint hittük.  
 
Sajnos mindez túlságosan emlékeztet egy másik sorozatra. Nagyon remélem, hogy Briggs nem esik Hamilton hibájába, és nem csinál Mercy-ből akkora egyszemélyes szuperhatalmat, mint amilyen Anita Blake lett, nem is beszélve az ő kis háreméről. Kezdésnek ígéretes ez a kötet, de innen még nagyon sokfelé ágazhat a széria útja. Én bizakodó vagyok, várom a folytatást.

Részlet a regényből