FőképAz Ariosto verséből Grazio Braccioli által adaptált szövegkönyvre Vivaldi az 1727-es szezonban – vagyis ugyanabban az évben, amikor a Farnace is bemutatásra került – komponált úgynevezett dramma per musicát. Ekkor már jó ideje együtt dolgozott Anna Giró alténekesnővel, akire ebben az operában, melynek premierjére a velencei Teatro San Angelóban került sor, Alcina szerepét osztotta.
 
A történet, a korra jellemzően, rengeteg mitikus elemet sűrít magába. A helyszín a vén és rút varázslónő, Alcina szigete, ám a Merlin hamvait birtokló boszorkánynak a mágia segítségével sikerül fiatalnak és vonzónak mutatkoznia. Ide vetődik el a Nagy Károly unokaöccseként és a Roland ének hőseként ismert ifjú keresztény lovag, aki a távoli Kínából magával hozott szerelmét, Angelicát keresi. Angelica, Alcina pártfogoltja, azonban nem Orlandóba (Rolandba), hanem a szaracén hősbe, Medoróba szerelmes, így váltva ki Orlando féltékeny dühét.
 
Ám ahogy az oly sokszor előfordult már, a szerelmi háromszögek feloldása ezúttal is az ármány; hogy egybekelhessen választottjával, Medoróval, Angelica csalfán rábeszéli Orlandót, hogy egy szörnyeteg által őrzött barlangban keresse meg számára az örök fiatalság forrását. A varázsbarlang torkolata persze beomlik, az őrjöngő Orlando azonban kitör a sziklák közül, de mire visszaér, szerelme házasságra lépett a szaracén hőssel. Ezt felfedezvén Orlando ténylegesen megtébolyodik.
 
A lovag barátai, akik halottnak hiszik társukat, bosszút esküsznek Alcina ellen, de a végzetet Orlando teljesíti be, aki Merlin szobrát ledöntve megtöri a varázst. A legyőzött Alcina bosszúszomjas átkokat szórva megfutamodik, Orlando pedig felébred, józansága visszatér, megbocsát Angelicának és Medorónak, és megáldja frigyüket.
 
Manapság, miután lassan végleg megszokhattuk a historizáló előadásokat, akár furcsának is tűnhet, hogy a szólisták egytől egyik a régi iskolából kerültek ki, mi több, a kasztrált szerepeket egy bariton és egy tenor énekli el. Persze a modern hangszerekhez másfajta felfogás nem is illene, ugyanakkor el kell ismerni, hogy Claudio Scimone rendkívüli érzékkel és érzékenységgel kezeli a barokk műveket – mindenekelőtt a csembaló és az orgona együttes (jobban mondva egymást váltó) használatával produkál egészen különleges hatásokat.
 
Különösen szerencsés ez ebben az operában, amelyben – némileg szokatlan módon – nem a virtuóz, lírai áriák, sokkal inkább az időnként ariosókkal tűzdelt, hosszú recitativók uralkodnak – akár egy Bach-passióban. Szintén inkább Bachra, vagy általában véve a protestáns egyházi kantátákra, mint az olasz operákra jellemző a szólóhangszeres betétek használata, az Orlando furiosóban pedig két gyönyörű példa is akad erre; ahogy Vivaldi számos operájához képest szokatlanul fontos szerepet kap itt a kórus is. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy sziporkázó opera helyett oratórikus történetet hallhatunk.
 
Mégis minden pillanatában izgalmas művet élvezhetünk, és ebben nem kis szerepe van Claudio Scimone interpretációjának, a maga nemében valóban nagyszerű énekes gárdának (köztük a magyar Kozma Lajossal), és a barokkra specializálódott, modern hangszeres kamaraegyüttesek egyik legkiválóbbjának, az I Solisti Venetinek. Aki Vivaldit, Vivaldi operáit kedveli, ekképp nem csalódhat sem a műben, sem a felvételben.
 
Előadók:
Marilyn Horne – mezzoszoprán (Orlando)
Victoria de los Ángeles – szoprán (Angelica)
Lucia Valentini-Terrani – mezzoszoprán (Alcina)
Carmen Gonzales – alt (Bradamante)
Kozma Lajos – tenor (Medoro)
Sesto Bruscantini – bariton (Ruggiero)
Nicola Zaccaria – basszus (Astolfo)
 
Amici della Polifonia
 
I Solisti Veneti
Claudio Scimone – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Orlando Furioso RV 728
 
CD 1
1. Overture
2-7. Atto primo
8.Atto secondo Scena I
 
CD 2
1-8. Atto secondo Scena II – Scena IX
 
CD 3
1. Atto secondo Scena X
2-10. Atto terzo