FőképKezdjük talán ott, hogy miért vagyok oda annyira ezért a filmért, ami amúgy is megbukott a bemutatásakor. A válasz nyilván a gyerekkoromban keresendő, hiszen bizonyára valamikor pár éves koromban, Krasznahorka büszke várában kaphattam el azt a gyógyíthatatlan betegséget, melynek következtében nem normális módon vonzódom a középkorhoz. Az igazi kérdés azonban nem is az, hogy miért szeretem, hanem, hogy miért tartom fontosnak.
 
Merthogy igenis fontosnak tartom Ridley Scott 2005-ben bemutatott opusát, melyet egy fia díjra sem jelöltek – holott minimum a látvány, a díszlet és a kosztümök megérdemeltek volna egy-egy szobrocskát (a forgatókönyvről nem is beszélve). Alapvetően azért gondolom, hogy a Mennyei királyság kiemelkedik a tömegből, mert nem volt még film, amely – már pusztán látványvilágát tekintve is – ennyire hűen adta volna vissza a középkor világát.
 
Persze, felsorolhatunk olyan nagyszerű alkotásokat, melyek ebben a misztikusnak tetsző világban játszódnak, de a kor hangulatával valahogy szinte mindegyiknek meggyűlik a baja. A rózsa nevében, a film vége felé szereplő katonák enyhén szólva is furcsák, A rettenthetetlenben még az angol helyőrség katonáinak oldalán is kard lóg (a középkorban ez kizárólag a nemesek státusszimbóluma volt), az Excalibur ötödik századi lovagjai pedig tizenhatodik századi nehézpáncélzatban szaladgálnak. Talán csak minden idők legdrágább skandináv filmje, az Arn (magyarul ne is keressük!) említhető egy lapon a Mennyei királysággal, már ami a korhűséget illeti. (A két film egyébként ugyanabban a korban játszódik, így érdekesen kiegészítik egymást – de ez már más lapra tartozik.)
 
Ám amíg a látvány száz százalékig megegyezik a valósággal, addig a cselekményt, vagy még inkább a szereplőket tekintve akadnak változtatások, csúsztatások, kisebb bakik a történetben. Ezek érdekessége, hogy szinte mindegyiknek akad egy pozitív párja, mint valami rejtett meglepetés: ha az ember tisztában van annyira a korral, hogy kiszúrja a hibákat, valószínűleg a kikacsintásokat is felfedezi.
 
Kezdjük talán a legszembetűnőbb változtatással, magával a főszereplő karakterével. Ha szigorúan a történelmi tényeket nézzük, hamar kiderül, hogy az Ibelinek sosem voltak gáncstalanok, mint ahogy azt a film bemutatja. Az igazi Ibelini Balián – szöges ellentétben filmbéli énjével – Lusignani Guido pártfogója volt, egy hamisítatlan haszonleső, aki nem maradt távol a Hattini csatától sem, sőt: a vereséget megszagolva gyáván elmenekült. Ugyanakkor valóban ő volt az, aki tíz napig tartotta Jeruzsálemet, mígnem végül sikerült alkut kötnie Szalahaddinnal.
 
Miért faragtak belőle a filmben mégis hőst?
 
A válasz egyszerű: a történet szerint egy olyan figurára volt szükség, aki szinte a nyomorból érkezik, és a Szentföldön úrrá, gróffá, hős várvédővé válik. A valóságos Ibelini Baliánnak pedig valóban nem ismerjük sem a felmenőit, sem a Szentföld előtti múltját, így hát tökéletes alapanyagnak bizonyult ahhoz, hogy őt alakítsák át eszményi hőssé.
 
Szintén hibának tűnhet Lusignani Guido alakja, hiszen a filmben erős, határozott, kegyetlen férfiként látjuk viszont, holott a valóságban ostoba, határozatlan és gyenge uralkodó volt, aki még csak nem is akart király lenni (slusszpoén, hogy Sybilla királyné rángatta őt dróton, nem pedig fordítva). A film ezen szimbólumához, rejtvényéhez a kulcs a férfi templomos köpönyege, mely annak ellenére is hófehér, hogy Guido házasember. A megoldás az, hogy a Mennyei királyság Lusignani Guidója valójában két valós személyből lett összegyúrva: a vásznon sokkal inkább Gérard de Ridefort, a Templomos Lovagrend valóban erős, ám gonosz és aljas természetű nagymesterét látjuk a gyenge király álarcában. Guido ruháján és természetén kívül további két utalás is szerepel a filmben arra, hogy valójában Ridefortot látjuk: az egyik, hogy ő provokálja ki a Hattini csatát (Chatilloni Raynald hathatós segítségével – akinek azonban a templomos mivoltára nem kapunk magyarázatot), a másik, hogy a templomosokat a szereplők gazembereknek tartják (a rend csak „Disznóképű” Ridefort vezetése alatt volt becstelen).
 
Jeruzsálemi Sybilla alakjának átköltésére sajnos nincs mentség: a királyné a valóságban nem igazán szerette bátyját, IV. Balduint, mindemellett háborúpárti és meglehetősen buta volt, aki a város eleste után is ragaszkodott egyre gyengülő hatalmához.
 
Ami Szaladdin szultánt illeti, az ő esete pont fordítottja az eddig felsorolt szereplőkének: gondolkodását, modorát, zsenijét és felvilágosultságát tekintve a filmbéli karakter tökéletesen megfelel a valóságnak, megjelenítése azonban jócskán elüt a valaha élt Szaladdinétól, aki alacsony volt, testes, púpos és félszemű. Üdítő és izgalmas meglepetés, hogy ami a filmben történik a Hattini Viadal után a szultán sátrában, szinte szó szerint megegyezik a valósággal.
 
A Mennyei királyság tehát (főképp, ha a rendezői változatot vesszük alapul) egy olyan mozgóképes történelmi tabló, amilyen egyrészt még sosem született, másrészt pedig olyan hangot üt meg a vallásháborúval szemben, olyan fényben tünteti fel a keresztények „szent” vérengzését és a „gonosz, ördögi” arabokat, mint előtte egyetlen alkotás sem. A szimbólumairól és a sokféleképpen értelmezhető mono- és dialógusairól elmélkedve pedig akár egy vaskos könyvet is meg lehetne tölteni.
 
Mivel a Mennyei királyság nem olyan egyszerű, a világot feketére és fehérre kettéosztó mese, mint például a Gladiátor (szintén Ridley Scott rendezésében), alapvetően rossz esélyekkel rajtolt. Ám figyeljünk csak oda, micsoda hasonlóságot mutat Scott egy korábbi „buktájával”, a Szárnyas fejvadásszal: alig telt el hat év, és máris kultuszfilmes státuszba került. Ez talán mégsem lehet véletlen.