FőképMár messziről észrevettem a férfit. Aprókat lépkedve, szinte szökdécselve tartott nyílegyenesen az irodám felé, mint egy tájfutó, akinek a térképén a következő pont éppen az én asztalom sarkát mutatja. Levettem a lábamat az asztalról, összehúztam a szememet, és megpróbáltam követni a sötét, homályos alakot. A hakaniemi piactér ragyogott az erős, szemből érkező fényben. A nap felülről világította be a teret, a látvány a házi fotóalbumok fakó képeire emlékeztetett: „itt vagyunk Agadirban, egy téren”.
A megbízóim általában tétováznak egy kicsit a tér sarkán vagy a szűk parkocskában – homok, néhány pad és fa –, majd kanyarokat és köröket leírva térnek be az irodámba. Szőrmekucsmában szoktak lenni, komor-sötét, hosszú kabátban, és segítségre van szükségük az állampolgársági kérvényük meg a lakhatási támogatásuk űrlapjainak kitöltéséhez. Én pedig segítek nekik.
A másik lehetőség, hogy finn építőmunkások vagy fuvarosok, esetleg hűtőgépszerelők jönnek hozzám, akiknek a tizenöt évvel fiatalabb felesége megunta, hogy egy unalmas kisvárosban lakjon egy börtönnek érzett, kopottas, vörös téglás házban. Irina vagy Natasa összecsomagolja a gyerekeket, és elindul rokonlátogatóba valahová Oroszország másik végébe. És az én dolgom előkeríteni a szökevényeket.
Egyes kenyéradóim szégyentelenül a forgalmas főútra kanyarodnak a Mercedesükkel vagy BMW-jükkel. Ott hagyják a kocsijukat járó motorral a tilos helyen, a bőrszoknyás lánykákat meg az autóban, hogy addig is őrizzék a plüss dobókockákat meg a bólogatós kiskutyát. Ezek olyan üzletemberek, akiknek a termelőeszközeit letartóztatták, megszöktették vagy gondozás alá vették. Nekik gyakran futárszolgálatra van szükségük, esetleg egy megbízható férfiúra, aki garantálja az üzleti feltételeket. Elég becsületes kinézetem van.
De ez a látogató valahogy más volt. Nem maradt időm tovább találgatni, már bent volt – nem is kopogott, egyszerűen csak belépett az utcáról az után a pár lépcsőfok után az irodámba.
– Viktor Kärppä…
A mondat kérdő hangsúly nélkül félbemaradt, mintha egy haiku lebegett volna a száraz levegőben.
– Én vagyok – bólintottam hozzá, és megpróbáltam tárgyilagos és értékes ember benyomását kelteni.
Az illető unalmasan korrekt ruhát viselt: sötétszürke, egyenes szabású pantalló, olyan fekete utcai cipő, amilyet a reklámokban intelligensnek neveznek, zöld, vízhatlan vászonból készült kabát, amelyet aligha tett még próbára igazi tengeri szél. Simléderes sapkáját és kesztyűjét a férfi a kezében tartotta, írómappa formájú aktatáskáját pedig a székhez nyomta, és megtámasztotta a lábával. Tartalékos tiszt, de vajon melyik hadseregből? Szabadságon lévő üzletember? Ügyintéző a vállalkozói szövetségtől, esetleg ellenőr a városházáról?
Bizakodóan úgy tippeltem, hogy a pasas ügyfél lesz. Az állami szervekkel próbáltam minél kevesebb ügyben kapcsolatba kerülni. A hivatalnokok, tisztviselők közül csak rendőrökkel volt dolgom, egy átlagos rendőr pedig nemigen jár egyedül. A Supo helyszínelőjének túl öreg volt, és az utcán sem láttam azt a bizonyos, jellegzetesen igénytelen Volkswagen Golfot.
– Aarne Larsson – mutatkozott be a jövevény. – Ha jól tudom, ön különféle egyedi megbízások teljesítésével foglalkozik.
A hangja is száraz volt. Száraz torokból indult el útjára, reszelősen, mint a sítalp a keményre fagyott havon. Maga a mondat pedig oly mértékben telitalálat volt, hogy nem kezdtem bele a pontosításba.
– Van egy nagy problémám. Vagyis nehéz helyzetben vagyok… illetve, egyszóval, eltűnt a feleségem.
Larsson tekintetével végigpásztázta a dolgozószobát. Szeme megakadt a könyvespolcon A finn történelem kisenciklopédiáján, és A tudás lépcsői című sorozat piros gerincű V. és VI. kötetén. Magamban elkezdtem sajnálni, hogy éppen visszavittem a területi könyvtárba Saarikoski életrajzának első kötetét. Roppant kulturáltan mutatott volna, amint kinyitva hever az asztalomon.
– Ön talán tud segíteni a… kapcsolatain keresztül. A feleségem ugyanis észt születésű. Csak a kilencvenes évek elején költözött Finnországba – mesélte Larsson óvatosan, egyben tapogatózva. – Úgy értem, önnek kiterjedt ismeretségi hálózata van az egykori Szovjetunió területéről áttelepültek körében – formálta meg mondandóját, és szürke tekintetét a szemembe mélyesztette. Nem tudtam, ez a megállapítás szidalom volt-e a szájából vagy dicséret, így aztán nem is szóltam semmit.
Larsson az ügyfeleknek fenntartott legjobb székemben ült. A télutói napfény a padlón a linóleum eltüntethetetlen foltjaira esett. Az irodám előzőleg egy szakszervezet helyi kirendeltsége volt – látogatók százai dörgölték a cipőjüket a padlónak ugyanahhoz a pontjához, örökre szóló fekete foltot hagyva így rajta. A helyiséggel együtt megvettem a szakszervezeti titkár íróasztalát és irattartó szekrényét is, mert láttam, hogy ezek szintén maradandó nyomokat hagytak a padlóburkolatban. Csatolt áruként pedig hozzájutottam bizonyos irodarégészeti leletekhez is.
Megpróbáltam becsületesen kifejezéstelenül visszanézni Larsson szemébe. A csendben hallhatóvá vált az íróasztalon álló kínai ébresztőóra ketyegése. A rádióban éppen a tengeri időjárás-jelentést közvetítették. Amikor a bemondó Gotska Sandönhöz ért, én is megszólaltam.
– Talán csináljuk azt, hogy maga először is elmond nekem néhány alapvető dolgot. Aztán meglátjuk, hogy tudok-e önnek segíteni. És persze mindez bizalmas. Nem használom fel a birtokomba jutott adatokat sehol, akkor sem, ha ön mégsem lesz az ügyfelem – soroltam, és kinyitottam a jegyzettömbömet.
– Már összeírtam a történteket és a háttér-információkat – szakított félbe szinte Larsson. Jó előre gondoskodott róla, hogy érezzem, nem akárkivel van dolgom. Kinyitotta az aktatáskát, és átnyújtott egy fényes műanyag mappát, benne egy akkurátusan kinyomtatott papírral.
– Úgy vélem, ez alapján elég alapos ismertetést kap a tényekről – szólt, miközben előásta a szemüvegét.
Gondosan elolvastam az egyenletesre formázott sorokat. Larsson nem hivatalnok volt: antikvár könyvesboltja volt Töölőben .
– Tudja, a régi sportszövetségi székház közelében… ja, persze, a maga idejében az már nem… – nyögte.
– Szoktam néha oda járni úszni – vágtam közbe, még mielőtt ebben az irányban folytatta volna.
– A történelmi könyvekre szakosodtam, a politikai mozgalmakra. Tehát nem kereskedem prózával vagy más modern fikciós irodalommal – folytatta Larsson rezzenéstelenül, közben engem nézett, mintha le tudná olvasni a szememről, hol tartok az olvasásban. Világos volt, hogy Larsson elsősorban a tényeket értékelte, nem pedig a fikciót.
A születési évek alapján kiszámoltam, hogy Larsson a hatvanas éveiben járt, eltűnt felesége, Sirje pedig, akinek ekkor találkoztam először a nevével, 35 éves volt. Larsson korábban is volt már nős, az a házassága válással végződött. Az exfeleség és a gimnazista fiú Lahtiban lakott.
Larsson lelkiismeretesen megadta a lakáscímüket is. Ismertem az utcanevet, és a lépcsőház- meg lakásszám nélküli házszámból kitaláltam, hogy családi házban laktak Pakilában. A lista még tartalmazott egy nyaralót Asikkalában , valamint számba vette a csekély számú rokont és az üzleti kapcsolatokat. A papír kész tisztázata volt az olyan vázlatos feljegyzéseknek, amilyeneket az üggyel kapcsolatban magam is készítettem volna.
Larsson lehajolt, és elővett az aktatáskájából egy fehér borítékot, abból egy fényképet, és most először látszott némileg tanácstalannak:
– Itt van Sirje egy tavaly nyári képen…
Elvettem a képet. A sötétszőke nő egyenesen a kamerába nézett, a szél az arcába fújta a haját, és ő éppen kisöpörte onnan a tincset. A szája félig mosolyra nyílt. A háttérben látszott a tengerpart, kövekkel és a rajtuk megtörő hullámokkal. Sirje arca vonzó volt, a szeme sötét, a tekintete pedig egy kissé ferdén felfelé fordult; inkább engedelmesnek, alázatosnak, semmint öntudatosnak vagy szemérmetlennek látszott.
Megérintett valami a múltból: keresztülfurakodott az aktuális figyelmemen, és éles emlékképeket idézett fel bennem. A Ladoga-tó egyik szigetén az út menti fenyők tűlevelei, a part szürke homokja, a lány meztelen lába – mindez olyan frissen és pontosan rajzolódott ki előttem, mintha akkor rántottam volna elő az érzések és érzékek fagyasztószekrényéből. Megpróbáltam még csírájukban elfojtani az emlékeket, mielőtt összefognak ellenem, és megtalálják azokat a koordinátákat az agyamban, amelyeken keresztül aztán fájó szomorúság facsargatná tőlük a szívemet. Megparancsoltam magamnak, hogy térjek vissza Sirje képéhez és Aarne Larssonhoz.
– Igazán csinos nő.
Meglepődtem, milyen zavart büszkeség terült szét Larsson arcán. Letettem a képet az asztalra, és még egyszer átolvastam az anyagot.
– Mikor tűnt el a felesége, illetve mikor vette észre, hogy eltűnt? Valami különleges helyzetben történt? És a rendőrséget értesítette?
– Sirje január hatodikán tűnt el. Én az üzletben voltam. Valamikor napközben ment el otthonról, de nem mondta, hogy hová. És nem is vitt magával semmi olyan holmit, ami érdekes lehetne. Egész este vártam, végigkérdeztem az ismerősöket, telefonáltam Tallinnba a családjának, aztán bejelentettem a rendőrségen. Semmi információ nincs róla azóta sem, sehol sem látták. Se a szállodákban, se a határállomásokon, se a hajókon, se a repülőtéren. Sehol semmi nyoma.
Larsson mindezt úgy adta elő, mint aki jó előre betanulta a kész vallomást. Nyugodtan ült, kissé mereven, csak a hangja remegett meg néha.
– A rendőrség pedig felfüggesztette a nyomozást. Voltam bent, beszéltem velük, és követeltem, hogy folytassák, de csak sandán mosolyogtak. Éreztették velem, hogy egy afféle észt hölgyike nem érdekli őket különösebben. Nem mondták ugyan ki, de ez volt a lényeg – keményedett meg Larsson hangja. – Hagyni kell, hogy a bűnözők egymás között intézzék el a zűrös dolgaikat. Így gondolják ők ott, a rendőrségen. De én tudom, hogy Sirje nem keveredett bele semmiféle gyanús ügyletbe. És ezért jöttem ide. Remélem, hogy maga megtalálja Sirjét.
Larsson látta, hogy éppen Sirje személyi adatait bámulom a papíron. Első olvasásra nem szenteltem nekik figyelmet. De most már megértettem a rendőrség reakcióját.
– Háááát… igen. Sirje leánykori neve Lillepuu. A bátyja pedig Jaak Lillepuu – ismerte el Larsson.

A Kiadó engedélyével.