Főkép A 2006-ban bemutatott Stephen Frears-féle A királynő sikere óta újabb reneszánszát éljük a brit királyi család kulisszák mögötti életét bemutató filmeknek – ilyen volt a 2009-es Az ifjú Viktória királynő és ilyen A király beszéde is. A téma hálás, mondhatnánk, csak idő kérdése volt, hogy mikor találnak rá a filmesek; egy dadogós hercegnél, akiből akarata ellenére lesz király, kevés jobb alapanyag van egy igazi „a király is ember” jellegű drámához.
 
Tom Hooper rendező és David Seidler forgatókönyvíró pedig kihozták ebből az alapanyagból azt, amit ki kell ahhoz, hogy biztos kritikai- és közönségsikert arasson, nem mellesleg pedig végigtarolja a filmes díjátadókat. Az már más kérdés, hogy bátrabb, kevésbé konvencionális rendezéssel még több is lehetett volna belőle. Így viszont nem más, mint egy pazarul összerakott, remek színészi alakításokat felvonultató, hollywoodi stílusú angol filmdráma.
 
A dramaturgia oltárán feláldozták a történelmi hűséget: a fennmaradt dokumentumok alapján tudható, hogy a York-i herceg és az ausztrál logopédus, Lionel Logue kapcsolata 1926-ban kezdődött, és a harmincas évekre Logue segítségével a herceg nagyjából leküzdötte beszédhibáját, legalábbis tudott már folyékonyan szónokolni, és csak a harmincas évek közepén, a királlyá koronázás idején vette igénybe újra a logopédus segítségét – aki aztán élete végéig jelen volt a beszédeinél, és segítette az uralkodót.
 
A film ehhez képest az 1926-os Wembley-beli fiaskó után – mikor is a herceg csúnyán leszerepel a Brit Birodalmi Kiállítás megnyitóján, amit az új találmánynak, a rádiónak köszönhetően világszerte hallanak – rögtön 1934-be repít minket. V. György haldoklik, a Wales-i herceg a kötelességei helyett amerikai szeretőjével van elfoglalva, Európa pedig fokozatosan sodródik bele a háború fenyegetésébe. Ekkor találkozik a York-i herceg Logue-gal, akiben eleinte épp úgy nem bízik, mint a többi orvosban, akiket kipróbált, ám felesége nyomására ad neki egy esélyt.
 
A film a herceg és Logue kapcsolatára fókuszál; a karót nyelt királyi sarj és a semmiféle tekintélyt nem tisztelő ausztrál közember lassú közeledése és kialakuló barátsága igazán hálás feladat a két színésznek, a néző pedig remekül szórakozik a rengeteg szituációs poénon, még akkor is, ha tudjuk, hogy a fele sem igaz. Az ugyanis, hogy valaki az első találkozásnál lazán Bertie-nek szólítsa a herceget, vagy hogy kiabáljon vele és utasítgassa, akkoriban elképzelhetetlen volt. Mégis, a terápia egynémely eleme mellett ezek a film legszórakoztatóbb pillanatai.
 
A dráma persze nem áll meg a logopédus rendelőjének küszöbénél, látjuk, ahogy VIII. Edward szégyent hoz az angol trónra, és ahogy Hitler befolyása egyre erősödik Európában. A film legvitathatóbb szála VIII. Edward és Wallis Simpson kapcsolata, a dramaturgia érdekében igazi élvhajhász, elvtelen párként lettek bemutatva, akik amerikai stílusú koktélpartit rendeznek a Windsori kastélyban – azért ez talán túlzás, kapcsolatukat és a lemondás körülményeit illetően még mindig nincs konszenzus a történetírók között. Az pedig, hogy VI. György koronázási felvételei után filmhíradós részleteken láthatjuk a berlini tömegnek szónokoló Hitlert, amatőr és szájba rágós húzás a rendező részéről – igen, értjük mi, hogy szegény dadogós királynak kell szembeszállnia a pazar szónokkal, köszönjük. A filmvégi katartikus háborús beszéd, annak előkészítése és körítése egyértelmű áldozat a popularitás oltárán – így kell befejezni egy igazi közönségbarát királydrámát. Az, hogy a történet eme gyengeségei nem vonnak le sokat a film élvezeti értékéből, a remek színészeknek köszönhető.
 
Angol filmeknél már megszokhattuk, hogy a színészi játék parádés, itt sincs ez másként. Colin Firth-re mintha ráöntötték volna ezt a szerepet, mindenki Mr. Darcy-jánál jobban tán senki sem tudja eljátszani a merev, szertartásos angol főnemest, aki belül gátlásokkal küzd és csak arra vágyik, hogy végre megnyílhasson. Szinte minden jelenetben szerepel, minden rezdülésével játszik, egyszerre királyi és sebezhető – abszolút megérdemelten gyűjtötte be a szezon legtöbb díját, és nagyon nem érdemes ellene fogadni a február 27-i Oscar-díjátadón sem.
 
Tökéletes partnere Geoffrey Rush, aki a herceg visszafogottságát remekül ellensúlyozza ripacskodásával, amikor viszont kell, akkor igazán komoly és hozza azt a mentor-figurát, aki valójában Logue lehetett. Aki igazán meglepetést okoz, az Helena Bonham Carter, no nem azért, mintha nem tudtuk volna, hogy remek színésznő, hanem mert az utóbbi jó néhány évben nem láthattuk őt ennyire normális szerepben. Mértéktartó, a háttérből szelíden segítő-terelgető klasszikus feleségszerepében bebizonyítja, hogy tud ő mást is, nem csak zakkant boszorkát játszani. A kisebb mellékszerepekben is igazi nagyágyúk tűnnek fel: Michael Gambon a fiával sosem elégedett, idős V. György szerepében, Guy Pearce a felelőtlen, szoknyavadász VIII. Edward-ként, Jennifer Ehle (mindenki Elizabeth Bennett-je) Logue feleségének apró szerepében egyaránt remek; akárcsak a Churchill-karikatúrát bemutató Timothy Spall – elhisszük neki, hogy Churchill valóban ilyen idegesítő személyiség lehetett.
 
A hangulat, a díszletek kiválóak, megelevenedik előttünk a két világháború közti London, az pedig, hogy a kis költségvetésnek köszönhetően a film nagyobb részt lakás- és palotabelsőkben játszódik, csak növeli a bensőséges hangulatot. Alexandre Desplat klasszikus aláfestő zenéje, a korhű kosztümök, az olykor patinás régi felvételeket idéző operatőri munka mind hozzájárul a film varázsához. Végülis igazi angol drámát kapunk, aki szereti a műfajt, ebben a filmben sem fog csalódni.