Főkép Vannak filmek, amik egyszerűen nem akarnak többnek látszani annál, amik. Vállaltan műfaji alkotások, meghatározott sémák alapján épülnek fel, ezerszer bevált elemeket használnak, a műfajban megszokott tanulsággal és élvezeti értékkel szolgálnak. Ilyen a Csak szexre kellesz is. Egy vállalható, vicces, kellemes kis romantikus komédia, semmi több. De legalább nem is akar többnek látszani – sőt, bátran nevet saját magán, ami manapság, amikor mindenki vérkomolyan veszi még a leggagyibb szórakoztató produktumokat is, igazán üdítő.
 
A romantikus komédia műfaja azóta létezik, hogy feltalálták a mozit, és valószínűleg – a kritikusok minden fanyalgása ellenére – mindig is létezni fog. Vannak többé-kevésbé eredeti darabok a műfaji határokon belül, de a legtöbb ugyanazon sémán alapul: nő és férfi összetalálkoznak, egymásba habarodnak, félreértik egymást, az egyik jobban akar kötődni, mint a másik, kis féltékenység, aztán nagy egymásra találás és könnyes összeborulás. Kötelező elem még a humoros mellékszereplők sora, akik nem ritkán szintén kézenfogva távoznak a színről – a férfihős macsó barátjának összeboronálása a női hős feminista barátnőjével a legtutibb recept. Ha még biztosabbra akarunk menni, kínos szülőkkel fejeljük meg a dolgot, és nem árt némi gyerekkori frusztráció vagy munkamánia sem – hogy egy kis komolyság azért legyen benne. Hogy innentől kezdve ki hogy variálja az alapanyagokat, az már csak ízlés kérdése.
 
És itt van a kutya elásva, mert ugyanezen alapanyagokból számtalan borzasztó alkotás is készült már, ahogy jó néhány fogyasztható, és egy-két nagyon jó is. A Csak szexre kellesz a fogyaszthatók közé tartozik, köszönhetően a régi motoros, Ivan Reitman (Dave, Ikrek, Szellemirtók) rendezésének és a fiatalos, szellemes, jó arányérzékkel összerakott forgatókönyvnek. No meg a színészi gárdának, akik élvezettel bohóckodják végig a filmet, anélkül, hogy önmaguk paródiájába fordulnának – amit manapság oly gyakran látunk hollywoodi vígjátékokban.
 
Emma és Adam tizennégy évesen találkoznak először, egy rém kínos iskolai táborozás alkalmával, aztán néhány évente összefutnak, kolibulin, barátok révén, az utcán – és hogy-hogy nem, amikor Adam válságba kerül, egy részeg éjszakán véletlenül Emmánál köt ki. Noha csak felületes haverságban vannak, és nem is ismerik egymást nagyon, az ösztönök szavának engedelmeskedve az ágyban kötnek ki. Egyikük sem akar komoly kapcsolatot – Emma a munkája miatt, ami kitölti az életét, és nem hagy időt semmi másra, Adam pedig épp a szakítást heveri ki a legutóbbi buta csinibabával, aki azóta már az apja barátnője – így hát megegyeznek, hogy csak szexpartnerek lesznek. Hogy ez működik-e és vajon melyikük mikor jön rá, hogy haj, de nagyon szerelmes a másikba, és a puszta szex nem elégíti ki, azt mindenkinek a fantáziájára bízom – pont úgy lesz vége, ahogy elképzeljük, amikor beülünk a moziba.
 
A két főszereplő épp annyi mélységet kap, amennyi egy rom-komhoz kell, Emma az okos, lelkiismeretes rezidens orvos, aki édesapja elvesztése után fél bármilyen kötődéstől, és a munkába menekül, Adam pedig a szupersztár apja árnyékából kilépni próbáló forgatókönyvíró-palánta. Natalie Portman és Ashton Kutcher meglepő párosítás, ám jól működnek együtt a vásznon. Portmant ugyan én szívesebben látom drámákban, ahol megcsillanthatja valódi tehetségét, de hát néha neki is kell egy kis lazítás, és legalább megmutatja a vígjátékokra szakosodott alibi-színésznőknek, hogy ezt is lehet jól csinálni. Ashton Kutcher igazi meglepetés, azt hiszem, még nem is láttam semmiben, eddig csak mint Demi Moore ágymelegítőjéről hallottam róla, kellemes csalódás volt a játéka.
 
A kötelezően vicces mellékszereplők legviccesebbje Kevin Kline a papa szerepében, aki levitézlett ötvenes sztárként a fia barátnőire hajt és nem bírja ki, hogy ne ünnepeltesse magát mindenhol. Van némi irónia a szerepében, hisz Ivan Reitman a nyolcvanas évek egyik nagymenő vígjátékrendezője volt, azonban fia, Jason Reitman (Juno, Egek ura, Köszönjük, hogy rágyújtott!) már első filmjeivel lazán túlszárnyalta. Kline mellett brillírozik Lake Bell a folyton zavarban lévő, Adambe fülig szerelmes asszisztens szerepében.
 
Ami nagyon meg tudja dobni egy vígjáték élvezeti értékét nálam, azok a popkulturális utalások – Reitman ebben nagyon jó. Korát meghazudtoló módon szórja az aktuális poénokat – 2011-ben már nincs is film facebook-poén nélkül, itt még ráadásul vicces is, ahogy a Fel!-re való utalás is a helyén van. Ráadásul az Adam által írt sorozat a mostanában világszerte újabb reneszánszát élő iskolai zenés-táncos tinisorozatok paródiája (lásd Glee).
 
Nyilván senki nem azért megy romantikus vígjátékot nézni, hogy hatalmas intellektuális kihívások érjék, hanem mert szórakozni akar – ezt pedig maradéktalanul megkapja ettől a filmtől. Csajos estékre kiváló, de hála Natalie Portman bájainak és a szellemes poénoknak, még a pasikat is el lehet rá rángatni, ők sem fognak csalódni.