FőképKét évnek sem kellett eltelnie a megalakulás után, és a Deep Purple már a harmadik nagylemezzel jelentkezett. Még ennél is fontosabb, hogy kialakulni látszott egyfajta, sajátosan a zenekarra jellemző séma és stílus.
Az albumok első oldalán mindig négy szám volt hallható, az utolsó pedig két részre, egy instrumentális bevezetőre és egy énekes-dallamos-dögös fél-slágerre oszlott, míg a második oldalt hosszabb, kidolgozottabb kompozíciók alkották. És egyre egyértelműbben felismerhető lett Blackmore gitár- és Lord orgonajátéka, amihez Ian Paice fenomenális dobolása adta az alapot.
 
A formálódó zenei elképzelések már a pszichedélia felé hajló „Chasing Shadows”-ban kezdenek élesen kirajzolódni. Paice izgalmas ritmusai felett Blackmore szinte jelzésszerűen játssza be az akkordokat, a lényeg mégis a karakteres szólókban testesül meg.
Ugyanennyire tipikusnak hat a „Blind” barokkos csembalókísérete, ami visszamutat a Beatles „In My Life”-jára (jóllehet ezúttal már nem került az anyagba tényleges Beatles-feldolgozás), a stílusáttörésre mégis az eredeti nagylemez első oldalának két utolsó száma készít fel leginkább.
 
Igaz ugyan, hogy a „Lalena” feldolgozás (habár az egyedüli, amit ezen a lemezen hallhatunk, és ez a korábbi két albumhoz képest komoly koncepcióváltást jelent), a későbbi fejlemények ismeretében mégis ez az a szám, amin kétségtelenül felismerhetők a második felállással végleg kiforrott stílus legfontosabb jegyei.
A lecsupaszított alapban, no meg az elmélkedő énekben és szövegben, amit jól átgondolt fokozás tesz rendkívül hatásossá, a „Child In Time” előképére ismerhetünk. A „Painter” ugyanakkor a később jóval keményebb felfogásban megszólaltatott blues-rock számok irányába mutat, és köztes láncszemnek tekinthető a „Wring That Neck” és, mondjuk, a „Demon’s Eye” között.
 
A második oldal két kevésbé ütős számmal nyit. A „Why Didn’t Rosemary” a „Painter”-nél jóval hagyományosabb, tempós, tizenkét ütemes blues, amit inkább Blackmore mostanra azonnal felismerhetővé vált stílusú gitárszólója, mintsem a téma vagy az énekdallam tesz élvezetessé, míg a „Bird Has Flown” az album legelborultabban pszichedelikus száma, amely a Beatles Revolverével és a Pink Floyd kezdeti próbálkozásaival mutat zenei rokonságot.
 
Az album egyértelműen legjobban sikerült dala, az „April” a Deep Purple (valójában Jon Lord) első tudatosan szvit-formában megírt száma, melyben a rockos és klasszikus elemek nem csupán izgalmasan vegyülnek egymással, hanem a tisztán kamarazenekari betétnek köszönhetően – amely immár túllép az „Anthem” fúgájának kontrasztra játszó meghökkentésén – concertáló jelleget ölt, tematikusan pedig sokkal egységesebb, kidolgozottabb, érettebb kompozíció.
Egyszóval valami nagyobb szabásút, valami kísérletezőbbet sejtet, ami a még ugyanebben az évben elő- és kiadott Concerto For Group And Orchestra című, rock együttesre és nagyzenekarra komponált műben realizálódott.
 
A csapat nevét viselő – meghökkentő módon nem az első, hanem a harmadik – Deep Purple album bármennyire kiérlelt elegye a rockzene kemény, progresszív és pszichedelikus válfajainak, talán a leginkább elfeledetté vált a korai opusok közül.
Ennek egyik oka vélhetően az lehet, hogy a vallásellenesnek kikiáltott borító miatt több forgalmazó nem vette át a nagylemezt az Egyesült Államokban, ugyanakkor nyilvánvalóan az is komoly szerepet játszhatott a viszonylagos sikertelenségben, hogy a zenekar rögtön ezután két rocktörténeti jelentőségű felvétellel, a Concerto For Group And Orchestrával és az In Rockkal állt elő. A Deep Purple ennek ellenére egészen kiváló, mindenki számára felfedezésre érdemes lemez.
 
Az együttes tagjai:
Jon Lord – Hammond orgona, billentyűs hangszerek
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
Nick Simper – basszusgitár, ének
Rod Evans – ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Chasing Shadows
2. Blind
3. Lalena
4. a) Fault Line
4. b) The Painter
5. Why Didn’t Rosemary?
6. Bird Has Flown
7. April
 
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)