Interjú: Lovas Lajos – 2011. január

ekultura.hu: Igencsak kevesen választanak sci-fihez magyarországi témákat, vagy Magyarországot mint helyszínt. Neked miért volt fontos ez?
Lovas Lajos: Ez nekem fontosabb, mint a sci-fi. Nem tudom, tudnék-e külföldi hősökkel, külföldi tárgyú sci-fit írni. Egyébként biztosan – tulajdonképp bármit meg tudok írni, amit kérnek, vannak ilyen megrendeléseim, csak nem írom meg őket. Ez foglalkoztat, és ez érdekel. Itt élek, ezt a környezetet dolgozom föl. Gyerekkorom óta érkezik az input, az output pedig ebben a formában jön ki.
 
ekultura.hu: Alapvetően az volt az érzésem mindegyik könyvednél, hogy a regényeid inkább szatírák, és csak mellékesen sci-fik. Ezt mennyire érzem jól?
Lovas Lajos: A sci-fisek ezt próbálták is bizonyítani, különösen mikor a Zsoldos Péter-díjat megnyerte az Agydobás. Hát úgy is nézhetjük, természetesen, hogy ez nem sci-fi.
 
ekultura.hu: Azt nem mondanám, hogy nem sci-fi, de inkább a szatírát érzem dominánsnak, ahol a sci-fi csak keret.
Lovas Lajos: A szatíra látásmód részemről, a sci-fi pedig erőteljesen az érdeklődési körömbe tartozik, és ráadásul olyan lehetőséget ad, hogy mások megbántása nélkül megfogalmazhatok kritikus véleményeket.
 
ekultura.hu: Azért ez egyrészt eléggé a valóságtól elszakadt dolog, másrészt viszont nagyon jellemzően magyar. Hol van az igazság?
Lovas Lajos: Az igazság az, hogy ez alapvetően rólunk szól. Valamikor magyartanár voltam, és amikor műelemzéssel foglalkoztunk a tanítványaimmal, mindig elmondtam, hogy bizonyos kereteken belül lehet találgatni, hogy mit akart mondani ezzel az író, itt viszont, a saját írásaimmal kapcsolatban, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy pontosan tudom, hogy mit akartam mondani. Hosszas kutatómunkával ki lehetne bogozni, hogy tulajdonképp kiről-miről szól ez. Nyilván a felszínen ott van egy könnyen értelmezhető réteg, de én pontosan tudom, hogy ki kicsoda a regényeimben, és mikor követte el azt, amiről írok. Ez a látásmód valójában egy túlélési technika.
 
ekultura.hu: Olyan szempontból túlélési technika, hogy kiírod magadból, ami bosszant, vagy ez valami terapeutikus dolog?
Lovas Lajos: Úgy gondolom, hogy életben maradni és embernek maradni nem olyan egyszerű dolog. Ha az ember beleszületik egy vallásos környezetbe és, mondjuk, ortodox vallásos nevelést kap, akkor megvan az a mérce, amihez igazodik, és eszébe sem jut kitörni belőle. Magyarországon mi nem feltétlenül ilyen nevelést kaptunk abban az időben, a hetvenes években, amikor felnőttem, tehát jellemzően nem kaptuk meg ezeket a fogódzókat. Amit persze én nem bánok, mert így saját magamnak kellett megkeresnem őket, és az én védekezési mechanizmusom a világ ártalmas voltával szemben úgy alakult ki, egészen kora gyerekkoromtól fogva, hogy mindig elképzeltem: a megtörténthez képest hogyan módosítanám – ha mintegy isteni hatalommal bírva módosíthatnám – a valóságot.
 
Tulajdonképp pontosan ezt játszom a regényeimben is. Picit belenyúlok, hogy milyen érdekes és milyen jó lenne, ha ez történhetne. Ugyanakkor tökéletesen érzékelem a valóságot, így ennek a két világnak az ellentétéből, és ennek az ellentétnek a feloldásából alakul ki a szatirikus szemlélet.
 
Tudok komoly dolgokat írni, csak nem nagyon szeretek. Egy interjúban azt válaszoltam a komolyságot firtató kérdésre, hogy ha elkezdenék társadalmi drámát írni, először kicsit csodálkoznék magamon, hogy mi történt velem, meg hogy épp megrendelést teljesítek, aztán elkezdenék nevetgélni, hogy hogyan lehetne ezt kicsit másképp csinálni, és mi lenne, ha belevinnék egy kis csavart, és megturbóznám, és a végén ugyanaz lenne belőle, ami mondjuk az Agydobás vagy az N.
 
ekultura.hu: Miért váltottál az első két regényed után? Mert az N…
Lovas Lajos: …igen, egyes szám első személyben írtam…
 
ekultura.hu: …és még sok mindenben különbözik az első két regényedtől.
Lovas Lajos: A második regényem Zsoldos Péter-díj bírálatánál Mandics György azt mondta, hogy ha szeretnék sikeres sorozatszerzővé válni, akkor nyugodtan írjak egy harmadikat, ha nem, akkor próbáljak fejlődni. Az egyes szám első személyű elbeszélés egy novellából jött, amit egyrészt elvesztettem, a másik példányt pedig leadtam a Kortársnak. A Kortárs szerkesztője azt mondta, hogy igen, ez nagyon jó, aztán elsüllyesztették, én pedig nem érdeklődöm különösebben utána.
 
Ebben jött elő az egyes szám első személy, és rájöttem, hogy sokkal könnyebben tudok úgy mesélni, mintha a gyerekeimnek mesélnék. Rendszeresen mesélek nekik, de még ilyenkor, olvasás közben is átírom néha a történetet. Lehet, hogy ez politikailag nem korrekt, de egy zseniális népmesét olvastunk a népmesék sorozatból – az a címe, hogy: „Köcsögkirály”. Amikor ezt lejegyezték, nyilván nem volt meg a szó másodlagos jelentése, tehát nem implikálódott a kifejezés. Mindenesetre amikor odáig jutottunk, hogy azért hívták így, mert kicsi volt, és „Kisköcsög”-nek becézték, akkor dőltek a röhögéstől, pedig még csak 8 és 11 évesek. Na, ehhez a szöveghez nem nyúltam hozzá, úgy jegyezték le, hogy nem kellett.
 
Szóval meg szoktam turbózni a meséket, és különböző dialektusokban is szoktam beszélni – ugye magyar szakos voltam, tanultam dialektológiát, így tudok cigányosan beszélni, meg palócosan beszélni –, de néha beleteszek olyan mondatokat is, amelyek abszolút nem illenek oda, és akkor először nevetnek rajta, és általában lelepleznek, tehát fölfigyelnek arra, hogy mikor beszélek hülyeséget.
 
Ezzel nem minden olvasó van így. Például amikor megcsináltam a Lappangó remekművek sorozatot (ez olyan 15-16 évvel ezelőtt volt, és létező és nem létező szerzők mindenképp nem létező műveinek a recenzióit jelentette), egyre nagyobb hülyeségeket találtam ki. Kezdtem a szlovák szamizdat-regénnyel: Janina Neletmezsová volt az író neve – visszafelé olvasva ez „szemtelen” egyébként –, és jött Kiss Gy. Csaba, aki a szlovák irodalom egyik legjelesebb kutatója (én akkoriban a kultúra rovat vezetője voltam az Új Magyarországban), és jött, hogy: „Hát te hol találtad ezt a regényt?” Mondtam, hogy nagyon nehéz volt fölkutatni, és az volt a címe, hogy Sztrapacska éjjel-nappal. Eleve tök hülyeség volt, egy nem létező személyről.
 
Ez fejlődött, fejlődött, aztán eljutottam oda, hogy azt állítottam, hogy Churchill Magyarországra jött a Badacsonyt festegetni, amikor megbukott mint pénzügyminiszter, és beleszeretett Karádyba, és amikor távozott, a vonaton fölparázslott Churchill szivarjának vége, és Karády ennek az emlékére írta a „Hamvadó szivarvég”-et, de ezt nem lehetett kiénekelni, ezért a Zsöti bácsi átírta cigarettavégre. És nem volt odaírva, hogy ezek igazából viccek.
 
De írtam Tolkient is, és írtam kortárs magyarokról is: Dippold Pál lenyomta Schwarzeneggert egy ál-recenziómban – behívták a tévébe, és egyszerűen nem vették észre komoly emberek se, hogy ez vicc, pedig hát akkora marhaságok voltak benne... És jöttek a levelek, és csodálkoztak rajta. És, mondjuk, Churchill esetében Bacsó Péter kiküldött egy bácsit, hogy keresse meg a regényt, amiről azt állítottam, hogy Újszászy tábornok megsemmisítette. És nem győztem bujkálni, pedig csak gondolkodni kellett volna, mert Karády csak 12 éves volt, és nem 16, ahogy én állítottam.
 
ekultura.hu: Látható, hogy alapvetően humoros alkat vagy, de magyartanárként nyilván rengeteg szépirodalmat is kellett olvasnod. Kik azok, akik hatnak még a sci-fin kívül rád?
Lovas Lajos: Kedvenc íróm, most már hosszú évek óta, mióta megismerkedtem az írásaival, Tibor Fischer. Mindenekelőtt a Gógyigaleri. Fischer magyar származású, Magyarországról vándoroltak ki a szülei, de nem nagyon beszél magyarul. A kilencvenes évek elején a legjobb fiatal brit író címet nyerte el A béka segge alatt című regényével, ami egyébként az ’56-os forradalmat közvetlenül megelőző évekről és egy árulásról szól.
 
A Gógyigaleri viszont olyan filozófiai kérdéseket feszeget, amelyek engem is érdekelnek, és humoros formában bele is írtam a két első regényem végébe: hogy vajon miért vagyunk a világon, és mik Isten tervei velünk. Ezek alapvető kérdések, melyekre mindenki keresi a választ, és még nem találkoztam azzal, aki meg is tudná adni a válaszokat.
 
De Fischernek van egy érdekes kísérlete, ugyanis két filozófus beszélget egymással Montpellier-ben, és az egyik – aki előbb egy gyilkosság gyanúsítottja lett, aztán a megszállottja, és keresi az igazi gyilkost – teljesen leépült alkoholista. Ülnek, és korábban már olyan mélységekbe bonyolódtak, amit élő ember kevés ért – többek között én sem állítom, hogy ezeket a filozófiai mélységeket felfogom; egyébként szociológus vagyok, tehát sokkal inkább földhözragadt lény –, és megállapodnak abban, hogy ha valamelyikük átjut a túlvilágra, akkor valamilyen formában megpróbál üzenetet küldeni, és megadja a végső kérdésre a választ.
 
Persze nem mondja meg, legalábbis a regény végéig nem, de ez az a könyv, amelyik mindig meg tud vigasztalni, ha előveszem. Már rongyosra olvastam, és valahányszor előveszem, valamiféle vigaszt nyújt.
 
Egyébként van lelkész barátom is, és hosszasan, éjszakába nyúlóan beszélgettünk egyszer, és egyrészt megnyugvással, másrészt némi szomorúsággal vettem tudomásul, hogy sajnálatos módon még a papok sincsenek birtokában a végső igazságnak. Ugyanúgy kételkednek, mint más, csak ez egy szolgálat. Ez nem a hitüket kérdőjelezi meg, de aki igazán mélyen magába néz, nem biztos, hogy ezeket a válaszokat meg tudja kapni. Azért persze nem kell feladni.
 
ekultura.hu: Azt is nyilatkoztad, hogy sci-fiben viszont Robert Sheckley hatott rád nagyon. Miért ő, és kik azok még, akiket szívesen olvasol?
Lovas Lajos: Sheckleyt valóban nagyon szeretem, de nagyon sokakat olvasok. Most is keresem mindig az új sci-fi szerzőket. Több könyvet szerkesztettem mostanában a Galaktikának. Harry Harrison például nekem új felfedezés, és nagyon érdekel a jilanék világa. Most megvettem a második kötetet – ezt már nem én szerkesztettem –, és most valakinek le kéne fordítania a harmadikat is, mert ez így nem kerek.
 
Sheckley egyébként szerintem egészen pazar és zseniális. Most keresem az új Sheckleyket, amik még nincsenek meg. Kedvencem a Kozmikus főnyeremény, ami ugye klasszikus, briliáns, és itt is az élet nagy kérdéseiről szól egy hosszú, filozofálással teli másfél oldal, amit érdemes felkutatni mindenkinek.
 
Mint szociológust, A státuscivilizáció is megfogott – témája a társadalom rétegződése és fejlődése a technika által moduláltan, és pont a bűnözők világa tér vissza a klasszikus és talán működőképesebb, és érdekes módon emberibb felépítéshez, pedig hát tele van erőszakkal, gyilkossággal, és a szűkös források miatt a társadalom végső célja a minél nagyobb pusztítás.
 
De Asimovot is nagyon szerettem. Ezek olyan 16 éves koromtól kezdődő olvasmányélmények. Az Alapítvány univerzuma komolyan hatott rám; az, hogy a szociológiát választottam, nem kis mértékben a pszichohistória Asimov által feltalált tudományának köszönhető. Ugye a szociológiát August Comte találta fel mint a tudományok tudományát, és Asimov egy kicsit megturbózta, ahogy én is meg szoktam turbózni a valóságos helyzeteket, és ebből kialakult a pszichohistória, amely nemcsak hogy meglévő jelenségek leírására képes, hanem matematikai úton – mert a szociológia: matematika – képes kiszámolni a jövőt is hosszú évezredekre előre.
 
Tulajdonképp mindez lehetséges volna, ha birtokában lennénk minden ismeretnek, amely a képlethez szükséges mennyiségeket és számokat tartalmazza. De hát itt nem tartunk. Amikor SPSS-szel számol a szociológus, akkor ki tud számolni a pártok támogatottságától kezdve mindenfélét – hibahatárral, hozzáteszem –, de a jövő, mint olyan még kevésbé megy a kollégáknak. De mindez abszolút megragadott 16 éves koromban.
 
És nagyon szeretem Lemet. A korai Lemeket. Lem megtagadta az egész munkásságát. Tulajdonképp többször is megtagadhatta volna, de az ötvenes években írt olyan sci-fiket, melyek nem voltak komolyan vehetőek. Például a Kozmokrátorban, ami úgy kezdődik, hogy a kommunizmus győzelme után a Szaharát elárasztják a Földközi-tenger vizével, és ott gyümölcsöző gazdálkodás folyik. Azért ez nem teljesen komolyan vehető, és én szatirikus-ironikus világképnek látom, de ezek a történetek nagyon jók.
 
És persze kedvenceim közé tartozik Douglas Adams, a Galaxis útikalauz, és sokak véleményével ellentétben szerintem a film is nagyon jó lett. Nyilván nem lehetett az egészet leforgatni; egy film forgatókönyve mégiscsak időben korlátozottabb egyrészt, másrészt pedig a film dramaturgiája kicsit más, mint egy regényé, szóval nem lehet itt vagdalkozni. Én próbálok inkább filmszerűen írni, tehát ha egy regényemet átültetnék forgatókönyvbe, akkor nem sokat kellene hozzányúlni.
 
ekultura.hu: Most már a Galaktikánál dolgozol, de az első két regényed két másik kiadónál jelent meg. Miért tartott ilyen sokáig, hogy megtaláld a Galaktikát?
Lovas Lajos: Inkább ők találtak meg engem. Én nagyon örültem volna, ha már az első regényemnél is megteszik. Persze ahhoz is volt köze a Galaktikának, mert kiírtak egy novellapályázatot a mesterséges intelligenciáról, és gondoltam, hogy ezt most kipróbálom. Akkor már hosszú évek óta nem írtam szépirodalmat. 94-ben, 95-ben jelentek meg novelláim, aztán dolgoztam. Illetve időnként letettem valamit az asztalra, de főleg a barátaim szórakoztatására, tehát meg sem jelentek.
 
Aztán jött ez a pályázat, és éppen volt időm. Ők két gépelt oldalt kértek, én pedig írtam két flekket. És az ugye 3000 karakter, így úgy ítélték meg, hogy túl hosszú, szóval el se olvassák mint terjedelmi korlátot meghaladót. Aztán Majoros Sanyi barátom végül is kiadta a regényt. Épp akkor nyerte meg az Édes Anyanyelvünk-díjat, és ezért kapott néhány millió forintot –azóta se adtak ekkora díjakat Magyarországon –, és úgy gondolta, hogy kipróbálja a könyvkiadást, és független értelmiségiként, kiadóként belevág. Ez nem jött be annyira.
 
Mindenesetre azt mondta, hogy írjam tovább a novellát, mert nagyon jó. Én pedig elkezdtem írni, és elkezdte írni magát a regény. Aztán rájöttem arra, amire korábban soha – mert írtam én egy regényt korábban is, Hrabal kicsit misztikus stílusában, csak az az asztal fiókjában maradt, és kiadásra sosem került; megmarad örökre a fiókban –, hogy tudok regényt írni.
 
És nagyon nehéz regényt írni. Novellát könnyű; két óra alatt odakenek bármit az asztalra, ha kell egy novella valakinek. Aztán vagy jó lesz, vagy nem, de a nem jókat kidobjuk. Regényt írni viszont – méghozzá úgy, hogy az egységes szerkezet megmaradjon, ráadásul az ember emlékezzen is az elejére –, rendkívül bonyolult, és szinte a fizikai munkával vetekedő, fáradságos feladat.
 
Aztán hogy belejöttem, most megy. A fejemben dolgozik a történet, és emlékszem arra is, hogy ki mit csinált – és nem lehet akármit megtenni velük, mert következetesnek kell lenni a hősökkel. Szerintem ez az én regényeimben megvan.
 
Rájöttem erre, és tulajdonképp innen már elég gyorsan ment – az Agydobást, azt hiszem, három hónap alatt írtam meg, és nagyjából mindegyik regényemen három hónapot dolgoztam. Ez azt jelenti, hogy minden este 10 órától írtam, és éjfél és hajnali 2 között fejeztem be. Ez olyan tevékenység, mint amit egyébként is csinálok este: földolgozom a napot, illetve megpróbálom elfelejteni a különböző konfliktusokat. Ezért vagy filmet nézek vagy olvasok, vagy írok. És ezek egymással kompatibilis tevékenységek.
 
Ez pontosan olyan, mintha filmet néznék. A feleségem szokott csodálkozni, hogy írok, aztán egyszer csak felnevetek, de nem tudom abbahagyni, annyira elégedett vagyok a művel – ez lehet, hogy hiún meg nagyképűen hangzik, de a végtermék szerintem igazol, és neki is tetszik.
 
ekultura.hu: Vannak már terveid, hogy merre indulj tovább?
Lovas Lajos: Terveim vannak.
 
A Magyar Szemlénél kezdtem szerkesztéssel foglalkozni, és Czakó Gábor, a nagybetűs Szerkesztőm, aki a kor híres írója volt – és most is híres, csak most talán másokat ír kicsit –, mondta nekem, hogy novellaötletet nem szabad elmesélni, mert sose írod meg. Ezért nem mesélhetem el az új novellaötletemet, de folyamatosan dolgozom rajta fejben. A Föld eredetileg intelligens lakóiról fog szólni, de interjúban nem árulhatom el, hogy mik is ezek igazából, igaz, író–olvasó-találkozókon már beszéltem róla. Ez egy novella, ami regénnyé terebélyesedhet.
 
Illetve van még két regényötletem. Egyrészt Németh Attila megkért, hogy írjak az Agydobáshoz egy harmadik részt; ezt lehet, hogy megteszem előbb-utóbb. Aztán arra is biztatnak, hogy folytassam az N-t. Ez a kétezertizenvalahányas valóságról szólna, amikor végül Nándi ismereteinek következtében a Nőtanács átveszi a hatalmat a Földön, és akkor megláthatjuk, milyen az, amikor ők uralkodnak.
 
Egyébként ők uralkodnak – ezt mindig szoktam mondani; ez teljesen nyilvánvaló. Ezt a felfedezést ugye Robert Graves tette, legalábbis én nála olvastam először, amikor Claudiusnak a szájába adja a történetet, és amikor mesél a nagyanyjáról, Liviáról, akkor ugye Augustus a császár, a dicsőséges, de igazából a háttérből Livia irányít. Például ő választja ki Tiberiust mint utódot. És mindent a nők irányítanak.
 
És van még egy ötletem azzal kapcsolatban, hogyan tudnám a gyerekeimnek elmesélni, milyen életérzés volt 16 évesként (van egy 16 éves fiam, aki épp most lett 17) mászkálni a körúton, amikor az még fényességes volt, és nem létezett plaza. Milyen volt a Kontroll Csoport, az URH, vagy 82-ben az ETA zenekar. Nekem ezek nagyon sokat jelentettek annak idején, ahogy az egész nemzedékemnek is. Én is játszottam punk zenekarban. Lázadók voltunk, és a szociológiai szakdolgozatomban megemlékeztem erről; tulajdonképp erről írtam.
 
Olyan sületlenségeket írtak a kortárs sajtóban, hogy a punk a jobboldali veszély előretolt hírnöke – ez Sükösd Mihály volt egyébként –, és a védésemkor is szóba kerültek ezek a gondolatok, holott alapvetően a punk egy baloldali mozgalom az egész világon, nálunk meg, mondjuk, rendszerellenes mozgalom volt, tehát nem lehet besorolni se jobb, se bal kategóriába ebben az időszakban.
 
Aztán 83-ban a Rákóczi Pince Klubban – a Rákóczi Közgazdasági Szakközépiskolában jártam – levetítették nekünk Andrzej Wajdától A vasembert. Azt mondta a tanárunk, hogy: „Hát lehet, hogy engem el fognak vinni közben, de ti próbáljátok megnézni.” Voltaképp a kelet-európai szabadságharcos kultúra a zenén és a filmeken keresztül szivárgott le a mi rétegeinkbe, és arra jutottam, hogy ezt egyszerűen nem lehet elmagyarázni. Például azt, hogy miért jó, mondjuk, a Balaton együttes, amelyik alapvetően szöveg, de nagyon jó ez a zene, és máig szoktam Balatont hallgatni, meg URH-t, meg Európa Kiadót.
 
Nekik ez már nem, vagy csak nagyon nehezen értelmezhető.
 
Hogyan lehet bemutatni ezt a világot? Ha visszamegyünk az időben. És hát isteni közbeavatkozás következtében kap az apa egy időgépet (egyes szám első személy), és aztán visszamegyünk az időben, és megnézzük, milyen volt itt sétálni. Persze ez a világ egy nosztalgikus időszakkal is összekapcsolódik. Ekkor voltunk fiatalok. Egy forint volt, meg egy ötven a fagyi, vagy kettő ötven. Négy forintból ettem a közértben: két pohár kakaó, négy zsömle, kockasajt. A kislányom mindig számolgatja, hogy az ő zsebpénzéből hány fagyit tudna venni. Nyolcéves, szóval az infláció azért nála nem játszik annyira.
 
Viszont belegondoltam, hogy azért ez komoly problémákat okozhatna. Először is a szent koronás címer van a pénzen, szóval nem használható. Ezért aztán kikukázzuk a régi pénzeket, meg előkerül a húszforintos. Aztán ugye nincsenek igazolványaink. Előfordult, hogy a barátnőmmel álltunk a Lenin szobor előtt a Felvonulási téren, és semmit nem csináltunk, csak néztük alulról. Hát ott termett két rendőr hirtelen, igazoltattak és kérdezték, hogy: „Maguk mit csinálnak itt?” „Nézzük Lenin elvtársat.” Erre azt mondja: „Na, gyorsan takarodjanak innen!” Pedig bele volt írva, hogy középiskolás vagyok, bele volt pecsételve mindenféle adat.
 
Maga a konfliktus abból adódna a regényben, hogy az apát fogják, és elviszik, a gyerekek pedig ott maradnak az időgép távirányítójával ebben a világban, és az ő kalandjaikról – az ő visszajutásukról – szól a történet. Eddig ezt dolgoztam ki.
 
ekultura.hu: Tehát nincs megállás?
Lovas Lajos: Először megpróbálom a Magyar Nemzeti Digitális Archívum programját – ami a teljes magyar kultúrkincs digitalizált változatának az előállítását hivatott őrizni és elérhetővé tenni – előmozdítani. Ha jól számolom, egy fél év, míg kézzel fogható eredményt tudunk felmutatni, de addig is megpróbálok éjszaka írni. A novellát mindenképpen megírom, mivel azt megígértem a Galaktikának. A többit még meglátjuk.