Főkép„Furcsa szépség”. E különös címet adta Simone Dinnerstein újabb Bach-lemezének, és elsőre nehéz megérteni, vajon – attól a nyilvánvaló indoktól eltekintve, hogy az album amolyan válogatásféleség – miért pont emellett döntött az X-generáció szakmai berkekben egyik legnagyobbra tartott zongoristája.
Ám elég egyszer végighallgatni az egyórás anyagot ahhoz, hogy rájöjjünk, valóban furcsa, vagyis sokkal inkább különös, mi több, rendkívüli szépséggel akad itt dolgunk.
 
És nem csupán Bach két csodálatos billentyűsversenyére és 3. angol szvitjére gondolok, melyeket három átdolgozás egészít ki az albumon, hanem arra a meghökkentően gyönyörű értelmezésre és előadásra, ahogy Dinnerstein elénk tárja a darabokat.
Hiszen ma már, a számtalan briliánsabbnál briliánsabb felvétel, interpretáció után nem számít önmagában kiemelkedőnek egy pusztán technikailag tökéletes, vagy épp historikus felfogása miatt hitelesebb megvalósítás.

Anélkül, hogy lebecsülném az ebben az értelemben a tradíciók mellett hitet tevő művészek teljesítményét – hogyan is vetemedhetnék ilyesmire, amikor e felvételek oly sok kellemes percet, sokszor feledhetetlen élményt szereztek nekem? –, úgy érzem, Dinnersteinnek valóban sikerült valami újat belevinnie e kortalan művekbe.
 
Márpedig kell a rácsodálkozás. Mozart, Beethoven, Rachmaninov, Gershwin, Bartók zongoraversenyei után elképzelni sem tudjuk, hogy a kamarazenekarral concertáló csembaló – melynek szerepét később a fortepiano, majd a versenyzongora vette át – valamikor újszerűnek hatott; hogy vélhetően éppen Bach nevéhez fűződik az első ilyen jellegű kompozíció megalkotása, és az 5. brandenburgi verseny (BWV 1050) után még hat szóló versenymű (BWV 1052–1057) született.
 
Ezek közül kettőt is hallhatunk az albumon. Elsőként a leginkább a számtalan formában feldolgozott középső tételéről ismert f-moll concertót, melynek két szélső tétele voltaképp kantátarészletek „újrahasznosítása”, míg a Largo egy feltételezett oboaversenyből származik, rendkívüli szépségét pedig épp a fúvós hangszerek legszívbemarkolóbb hangú képviselőjének jellegzetes, éneklő, édes-panaszos tónusához illő dallam adja.
Dinnerstein felvételén a zenekar inkább a háttérbe szorul, nem annyira „verseng”, mint támogat és kísér, hogy kibontakozhasson a zongora ezúttal szinte önmagával felelgető szólama.
 
Hasonlóképp a zongora dominál az ezúttal különösen hatásos uniszónó tuttival indító d-moll versenyműben, melyet – legalábbis ebben az értelmezésben – helyenként inkább érezhetünk romantikusan gyönyörködtetőnek, mint súlyosan barokkosnak.
És ugyancsak valamiféle romantika – jobban mondva a századok előadói gyakorlatának és újításainak üledéke – jellemzi az angol szvitet, mely hol árad, simul, hol szinte botladozva lépdel, hol suttog, lüktet, lélegzik; az érzelmek egész skáláját vonultatja fel.
 
A legkiválóbb előadók némelyike egészen odáig merészkedett, hogy ne csak a csembalót helyettesítse versenyzongorával, hanem eleve más hangszerre komponált darabokat ültessen át billentyűkre, és ez cseppet sem szentségtörés, miután Bach maga úgyszintén felhasznált önmagától, vagy akár mástól kölcsönzött dallamokat.
Az átdolgozások közül számomra a BWV 147-es kantáta (Herz und Mund und Tat und Leben) egyik tételének, a „Jesu bleibet meine Freude” szövegű korálnak Myra Hess-féle zongoraátirata a legkedvesebb.
 
Bach művei lényegében bármilyen hangszeren, bármilyen interpretációban gyönyörködtetnek, ám ha valamely előadó valóban önmagát, a saját lelkét is hozzáteszi e kompozíciókhoz, sokszor egészen különleges, furcsa szépségű élményt nyújtanak. Ahogy Simone Dinnerstein legújabb Bach-lemeze is.
 
Előadók:
Simone Dinnerstein – zongora
 
Kammerorchester Staatskapelle Berlin
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Ich ruf zu Dir, Herr Jesu Christ, BWV 639, arr. Busoni
2-4. Keyboard Concerto No. 5 in F minor, BWV 1056
5. Nun freut euch, lieben Christen gmein, BWV 734, arr. Kempff
6-11. English Suite No.3 in G minor, BWV 808
12-14. Keyboard Concerto No. 1 in D minor, BWV 1052
15. Jesu, Joy of Man’s Desiring, BWV 147, arr. Hess