Főkép Miután Hellboy az első részben (A pusztítás magja) elintézte azt, aki evilágra hívta, azt gondolhatnánk, hátradőlhet, a legcsúfabb melón túl van, de ha ez így lenne, akkor ugyan hogy tarthatna a 10. részénél a sorozat Amerikában?!
A második részben például Pokolfajzat és különleges képességű társai egy Vladimir Giurescu nevű vámpírfajzat a maradék őrült nácik általi újraélesztését hivatottak meghiúsítani, ám közben kiderül, hogy a móka mögött ugyanaz a természetfeletti hatalom áll, amelyik Hellboy-t megidézte.
 
Amellett, hogy van egyfajta egyszerű linearitása a sztorinak (Hellboy megy, és valahogy csak legyakja az ellent, még ha közben ő is kap pár méretes pofont), mégis több ez, mint holmi bunyós idétlenkedés egy vörös színű, ördögpofájú Bud Spencerrel a főszerepben.

Mignola remekül tudja fokozni a feszültséget (ezt grafikailag tanítani való módon végzi). Aztán meg ott van a nagy kérdés, hogy ki az ördög az a Hellboy?
Rendben, tudjuk, ki hívta le (fel) az alvilági szférákból, és itt, a második kötetben is kapunk újabb info-morzsákat, de nem lehet annyival elintézni, hogy OK, pokoli hatalmak arra tenyésztették ki, hogy lezúzza a Földet azzal a fura kő-öklével, csak közben valami félresikerült, és ördögünk inkább az amerikai hadsereg titkos alakulatához állt, mert olyan kifinomult az erkölcsi értékrendje, hogy szívesebben üti a nácikat.
 
De nem csak ez ad misztikus színezetet a történetnek, hanem a rengeteg mítikus, lovecraft-i, sőt, jelen esetben folklór elem (az erdélyi vámpírokról ugye), amiket Mignola beleszőtt. Ezt talán nem csinálja olyan jól, mint Neil Gaiman a Sandman sorozatban, de ahogy halad előre a sztori, úgy áll össze egyre jobban a kép, és derül ki, hogy Mignola sem csak öncélúan hajigálja össze a neki épp tetsző elemeket.

Itt felbukkannak például a thesszáliai nők, Hekaté istennő, vagy a szláv Baba Yaga (akit Vasorrú bábaként is ismerünk), méghozzá az ógermán-viking Yggdraszill világfa törzsénél, és így tovább, és így első ránézésre úgy tűnhet, mindenhonnan csak azt szedi össze, ami ütős és valamiért bele tudja szuszakolni a sztoriba, de aztán apránként kiderül, hogy nagyon is van rendszer a dologban.
 
Emellett a Hellboy nagy erőssége a képi világa. Mignola stílusa hasonlít a Frank Miller-féle Sin City-hez, hasonlóan ütős, csak sokkal több színt használ. De megkockáztatom, régi kommunista propaganda plakátok is hatással lehettek a Hellboy képeire, olyan szuggesztív és agresszív az egész.
Ráadásul Mignola nagyon jó abban, hogy emlékezetes karaktereket rajzoljon. Hellboy nyilván különösképpen emblematikus figura, de Raszputyin vagy a Motörhead Lemmy-jére emlékeztető Giurescu is pólómintának való.
 
Alan Moore (szerintem kissé túlműveltre lefordított) előszava is azt bizonygatja, hogy a Hellboy a képregény esszenciája, és erre csak egyetértően tudok bólogatni. Ami meg ekultos kollégánk, Galamb Zoli fordítását illeti, általában véve rendben van, de néha lehetne lazább is.
Vannak olyan kifejezések, amik teljesen idegenek Hellboy vagy az adott szereplő szájából, szóval ilyen téren kellene erősítenie. Nem mondom, hogy Hellboy káromkodjon, ha az eredetiben nem, sőt, azt nagyon szeretem benne, hogy olyan beszólásai vannak a legocsmányabb csetepaték közepette is, amik bárkit mástól gázosak lennének, tőle viszont nagyon viccesek, de szóval van, amit ő sem mondana.