FőképLévén, hogy kinek mi hogyan tetszik leginkább, alapvetően mégiscsak ízlés dolga, elsőre merész dolognak tűnik olyasmit kijelenteni, hogy minden zeneszerző műveihez találni néhány előadót, akiknek felvételei zsinórmértéknek tekinthetők.
Mozart szimfóniát például senki nem tud hitelesebben és több élettel megszólaltatni a Jaap Schröder és Christopher Hogwood vezette Academy of Ancient Musicnál, az operákat John Eliot Gardinernél és Nikolaus Harnoncourtnál, a vonós kamarazenét pedig a Salomon Quartetnél, hiszen tolmácsolásukban még az olyan közkedvelt, s épp ezért talán túl sokszor – és nem is mindig a legkiválóbban – eljátszott művek is friss élményt jelenthetnek, mint az Eine kleine Nachtmusik.
 
Amint arra az 525-ös Köchel-jegyzékszám is utal, ugyancsak a Kis éji zene korszakából, vagyis 1787-ből, Leopold Mozart halálának évéből származik a mozarti kamarazene csúcsaként számon tartott két vonósötös: a K515-ös C-dúr, valamint a K516-os g-moll kvintett.
Hangulatában mindkét darabot a Mozartra egyre inkább jellemző kétértelműség, a könnyedség és a keserűség közti ingadozás jellemzi – akárcsak Shakespeare némelyik különösen jól sikerült színművét, például A velencei kalmárt, a Rómeó és Júliát vagy épp a Hamletet.
 
Ami a zenei textúrát illeti, az öt szólam adta lehetőségek érezhetően serkentően hatottak Mozartra, aki a hangszerek és szólamok legkülönbözőbb csoportosításaival variálva színesíti az amúgy is tetszetős szövetet.
A funkcionális harmóniákban, akkordokban, terc- és szextpárhuzamokban gondolkodó építkezés mellett megfigyelhető a Gottfried van Swieten báró hatására és kérésére Bachtól és Händeltől eltanult kontrapunktikus formálás is, jóllehet szigorú imitációval e művekben nem igazán találkozhatunk. Különösen érdekes a dúr és moll hangnem között megfigyelhető különbözőség; az utóbbi érezhetően drámaibb hangütése, mely tendencia Mozart zongoraversenyeiben úgyszintén tetten érhető.
 
Még erőteljesebben polifonikus szövésű a két kései vonósötös (K593, K614), melyeknek különös zsenialitása elsősorban az akkoriban komponált vonósnégyesekkel összevetve mutatkozik meg.
A szerkesztés ugyan németesen szikár, takarékos, e művek tehát nem tobzódnak az új meg új motívumokban, mégis sikerül mindenekelőtt az érzelmekre, s nem az intellektusra hatniuk. Ezenkívül felfedezhető még bennük a más hangszerekre, például rézfúvósokra jellemző frázisok, valamint a népies dallamok beépítése a darabokba. Bármennyivel nehezebben is komponálta – állítólag – Mozart e kései műveit, a végeredmény, mint legtöbbször, most is tökéletes.
 
És ha már ennyire kiemelkedően jól sikerült műveket hallgatunk, melyekben a barokkból örökölt polifónia, valamint a bécsi klasszicizmus dallamossága és nagyúri eleganciája egyesül, legyünk maximalisták, s ne csupán valamely jó, hanem a fellelhető legjobb előadáshoz ragaszkodjunk: a Salomon Quartet hibátlan, a vonósötösök érzelmi mélységeit és intellektuális magasságait egyforma erővel elénk tárni képes felvételéhez.
 
Előadók:
The Salomon Quartet
Simon Whistler – brácsa
 
A lemezen elhangzó művek listája:
CD 1
1-4. String Quintet in C major K515
5-8. String Quintet in D major K593
 
CD 2
1-4. String Quintet in G minor K516
5-8. String Quintet in E flat major K614