Főkép„Nincs már időd efféle döntéseket hozni! Vagy elfogadod a gyermeket, visszatérsz, élsz, megmented Perkart és betöltöd a végzetedet, vagy kimúlsz és itt töltöd az idődet, előbb kísértetként, majd lazacként vagy valami hasonló formában. Nem kellene nehéz döntésnek lennie.
- Egyetlen döntésem sem könnyű! – fakadt ki a lány. – Azt kellene eldöntenem, melyik ruhát vegyem fel az udvarba, melyik udvarlómnak engedjem, hogy megcsókoljon, és milyen kenyeret kérjek reggelire!
- Mi ez a sületlenség? Miről makogsz itt? Soha nem volt az a sorsod, hogy ilyen semmitmondó döntéseket hozz! Istenek és emberek között jársz. Egyedül a kétségbeesés és a remény között választhatsz.”
 
Az előző kötet végén naivan úgy gondoltam, a vége felirat valóban befejezést jelent, és a két főszereplő boldogan él a puszták mélyén, ahová a Folyamisten elől menekültek. Legfeljebb azon sajnálkoztam, hogy erről az érdekes világról nem tudok meg többet, se istenek, se szívhúr, se mágia.
 
Greg Keyes (született 1963. április 11.) számomra váratlan mozdulattal elővarázsolta a folytatást – az előzmények ismeretében ez nem volt szükségszerű, bár volt pár homályos rész, semmi olyan, amiért álmatlan éjszakáim lettek volna.
Ráadásul ilyenkor mindig felmerül a rókabőr elmélet, valamint a végtelennek tűnő sorozatok rémképe. Ez utóbbiról szerencsére nincs szó, Keyes ugyanis tudtom szerint 1997 óta nem foglalkozott a történettel. Illetve ez nem egészen igaz, mert annak idején a Dragon Magazinban megjelent pár Fool Wolf novella, melyek főszereplője egy máng „sámán”volt – ezek az írások később könyv formában is kiadásra kerültek, The Hounds of Ash and Other Tales of Fool Wolf címen.
 
Visszatérve az eredeti történtre, úgy gondolom, amikor Keyes befejezte az első kötetet, eszébe jutott pár ötlet, amivel nem foglalkozott, és amelyeket nem akart a fiók mélyére száműzni. Ennek eredményeként a Hollóisten ott folytatja, ahol a Folyamszülött befejezte. 
Csak éppen egy lépéssel messzebbről figyeljük az eseményeket, és így nem csupán Hezsi Jed Csá’dane korábbi hercegnő és Perkar kalandjait követjük nyomon a máng pusztában, hanem az előző részben lefejezett Khe „újjászületés” utáni botladozását is. A sztori ettől a második száltól új mélységet kap, s mi szokás szerint izgulhatunk hőseinkért, akik varázskard és mágia birtokában sem érezhetik magukat biztonságban.
 
Anélkül, hogy többet elárulnék a történetről, azt mondom, a Hollóisten első kötete pusztán hosszúra nyúlt (és természetesen módfelett izgalmas) felvezetés ahhoz a pofozkodáshoz, melyre vélhetően a második részben kerül majd sor. Eddig mindenesetre ígéretes.
 
A cselekményen kívül nagyon tetszett, ahogy Keyes megosztja velünk a világról szóló információkat. Egyrészt Nhól város múltjáról, és az istenkultuszról derülnek ki meghökkentő dolgok, másrészt a máng törzsi szokások révén megismerjük a pusztai lovaskultúrát.
Bár elsőre a mongolokra gondoltam inspiráló népként, később mégis inkább az Észak-Amerikai síksági indiánokat véltem felfedezni máng ősként. Nagyon tetszett a törzsön belüli kellőképpen összetett kapcsolatrendszer – látszik, hogy nem sebtében papírra vetett ötletről van szó.
 
Nagyon várom a folytatást, mivel jó szokás szerint a történet egy izgalmas résznél ért véget, s kíváncsi vagyok, mi lesz a fiatalok sorsa.
 
Remélem, hogy a kiadó nem hagyja abba a szerző műveinek kiadását, egy The Age of Unreason ciklus például kellőképpen olvasóbarát lépés lenne.

Részlet a regényből