Főkép Úgy emlékszem, régen, még a szocializmus idején, sok olyan mesekönyv volt, ami különféle népek illetve kontinensek meséit, legendáit gyűjtötte egybe.
Lehet persze, hogy az azóta eltelt időben is jelentek meg ilyen könyvek, nem követtem folyamatosan figyelemmel a gyermekkönyvek piacát. Mindenesetre jól emlékszem, hogy gyerekkoromban sok ilyen könyvet vettem ki a könyvtárból, és a legtöbbjük nagyon tetszett.
 
Ezért is örülök annyira a Kossuth Kiadó 18 részesre tervezett Népek meséi sorozatának, aminek az Afrikai népmesék a harmadik darabja. De ez az első, amivel jelentősebb problémám is van. Itt ugyanis még az első két válogatásnál is rövidebb mesék szerepelnek, összesen hét, mindegyik telistele illusztrációkkal.

Nehezen hiszem el, hogy egy egész kontinens számunkra elképzelhetetlenül gazdag népmese kincséből nem lehetett volna még néhányat kiválogatni, hogy esetleg kevésbé szellősen, kevesebb rajzzal, de mégiscsak többet adva azok is megjelenhessenek ebben a kötetben.
Meg itt is zavar, ami már az Indián népmeséknél sem tetszett, hogy nem írták oda, melyik mese melyik népcsoporttól, Afrika melyik területéről származik.
 
Persze, ettől még a mesék jók. Van köztük nem egy, ami talán több szörnyűséget tartalmaz, hogysem kisgyerek is hallja/olvassa, de attól még ezek is sokat elmondanak az afrikai népek életéről, felfogásáról.
A természettel való harmónia, annak mélységes tisztelete mellett ott van annak kegyetlen realitása is, amiben ugye az erősebb felfalja a gyengébbet.

Talán a „Miért csíkos a gepárd arca?” című mese mutatja meg legjobban mindezt, amiben egy lusta vadász ellopja a gepárd anya kölykeit, hogy arra nevelje őket, hogy helyette vadásszanak, ám mikor tettére fény derül, a törzs elüldözi őt, mert „a vadász csakis saját erejére és képességeire hagyatkozhat a zsákmányszerzésnél: a vadászatnak minden egyéb formája gyáva becstelenség.”
 
Nagyon tetszik a „Szelekana és a folyó istene” című mese is, ami szintén arra tanít, hogy aki nem tiszteli törzse illetve a természet törvényeit, az könnyen rajta veszthet. De vannak olyan mesék is itt, amikben csak állatok szerepelnek, igaz, emberi tulajdonságokat, furfangokat mutatók, továbbá megtudhatjuk, „Miért lakik a Nap meg a Hold az égen”.
 
Akár a Székely népmeséket, ezt a kötetet is M. Nagy Szilvia illusztrálta. Színpompás, de jobbára valósághű rajzai itt jobban tetszenek. Stílusa jelen kötetben egy kicsit a bevezetőben említett régi könyvekre emlékeztet. Látszik, hogy alaposan utánajárt, mit is kellene ábrázolnia és hogyan.
 
Meglehet, a sorozat minden köteténél ezt fogom majd írni, de tényleg így érzem: pont arra jók ezek a válogatások, hogy felkeltsék az ember érdeklődését más népek kultúrája, népmeséi iránt. A kérdés csak az, hogy található-e más afrikai mesegyűjtemény a könyvesboltokban?