Főkép

Le Carré könyve ijesztően bugyután indul. A két főszereplő rendes, a legkevésbé sem titokzatos alak, kedves aranyos pár. Egyáltalán nem kalandvágyóak, habár a lány annyira szép, hogy az simán gyanús lehet. Elmennek nyaralni, de nem hátizsákkal akarják bejárni a Közel-Keletet, ezért aztán tényleg nem érthető, hogy miért kerültek a könyvbe. Ez az értetlenség egy pillanatra sem enyhül, sőt, amikor találkoznak egy nyilvánvalóan sötét alakkal, pláne nem érthető, hogy mi fog kisülni az egészből.
 
Illetve persze érthető, mert le Carrénál mindig a legkevésbé arra alkalmas emberek keverednek borzalmas zűrökbe. Talán ezért is fura egy kicsit nekem a könyv. Valahogy túlzottan ártatlanok a főszereplők. Nem illik átlagembereket ilyen ügyekbe belekeverni. Még akkor sem, ha természetes kíváncsiságuknál fogva még tetszik is nekik a helyzet. Olyannyira, hogy ki nem maradnának belőle semmi kedvéért. Ha ezek furák, akkor az, hogy milyen garanciát láthat egy orosz maffiózó egy tök átlag angol párban, meg extra módon az.

Mindegy is, hogy ki mennyire fura, mert ez a kémeket a legkevésbé sem érdekli. Merthogy van egy ilyen szervezett bűnözéses szál is, csak mi tudjuk meg túl későn. Ez az újabb furcsaság, hogy nincs meg az a fokozatos felkészítés, hogy érezzük – mint a horrorfilmekben –, hogy valami történni fog. Ráadásul igazából a mi szemünk láttára szinte semmi sem történik, mert a színfalak mögött elrendeződik minden.

Viszont. Legalább a mellékszereplők – akik az igazi főszereplők – abszolút eltalált, szimpatikus emberek. Akik a piszkos munkát végzik, szépen teszik a dolgukat unalomba hajló profizmussal. Pont ezért lehet őket annyira kedvelni.

Persze őket senki nem ismeri név szerint, nem járnak egzotikus helyekre nyaralni, mert válságban érzik az középosztálybeli életüket, és természetesen semmilyen extra kalandra nem vágynak. Egész egyszerűen teszik a kémek teljesen hétköznapi dolgát, megfigyelnek, elvegyülnek és – mint minden rendes ember – küzdenek a főnökeikkel. Kimutatásokat készítenek, adatokat elemeznek, és nem igazán érzik, hogy ők most akkor hűha mekkora dzsémszbondok. Lehetne az alcím akár „Óda az ismeretlen kémhez” is.
 
Sokszor vagyok úgy a szerzővel, hogy nem értem, mit miért ír le és ennél a könyvnél szinte folyamatosan így voltam ezzel. Rengeteg szál van amit – lehet, hogy csak lusta vagyok? – egész egyszerűen nem tudtam megfejteni, viszont egyáltalán nem unatkoztam, tehát igazi problémát nem jelentett.
 
Szóval mégsem annyira bugyuta a könyv, mint amilyennek elsőre tűnt, pedig komolyan küzdöttem, hogy az első pár oldalon túljussak. Bárki mondhatja erre, hogy le Carrénak ennyi bizalmat igazán meg lehet szavazni, és igen, végül én is erre jutottam. Miután – itt legalább jogosan – bizalmat szavazunk neki, jó regénnyé alakul a könyv.

Szerencsére a kezdeti idill is viszonylag izgalmas átalakuláson megy keresztül, így végül tényleg egy teljes jogú kémtörténetet tehetünk le a kezünkből. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy olvastam már tőle izgalmasabb könyvet is, itt talán nem volt célja – vagy csak nálam nem érte el –, hogy ne tegyük le a könyvet.

Simán meg lehet etetni a virtuáltehenet olvasás közben, és a nemzeti össztermékre sincs veszéllyel (nem fog senki munka alatt azon agyalni, hogy mi lesz a következő oldalon), viszont minél többet gondolkozom rajta, annál érdekesebbnek találom az ismeretlen részeket. Az „átlagkémek” karaktereit annyira eltalálta, hogy már csak értük érdemes elolvasni a könyvet, a valóságnál még így is sokkal izgalmasabb.

Részlet a regényből