Főkép

A modernizmus kora, különösen a huszadik század második-harmadik évtizede számtalan kísérlet szemtanúja volt a különféle művészeti ágakban, az újító próbálkozások pedig egészen a hatvanas évekig lényegében ugyane szellemben folytatódtak. A szüntelen útkeresés ugyanakkor egyfajta általános kiábrándulással járt együtt, egyrészt az első, majd a második világháború embertelensége és irracionalitása, másrészt a tömegtermelés okozta művészi traumák miatt.
 
Szergej Prokofjev, az első neoklasszicista szimfónia szerzője, amely még a forradalom előtti Oroszországban fogant, egyike volt a művészi formák megújítójának, pontosabban a bevett kompozíciós formák és technikák újszerű módokon való alkalmazásának. E szellemben, nem kevés iróniával a második világégés utolsó előtti esztendejének nyarán született a szerzőnek a „szabad és boldog emberhez” írott himnusza, az ötödik, B-dúr szimfónia. A művet teljes egészében egyfajta mélységes nosztalgia hatja át; a befejezéstől eltekintve lényegében nyoma sincs benne a Szovjetunióban és az egész világban tomboló-pusztító háborúnak. Ám a muzsika megnyugvás helyett inkább sóvárgást sugall. Az első tételben rögtön felfedezhető a Prokofjev első szimfóniából már ismert, szigorú szonáta-forma, amit egyfajta poszt-romantikus megalomániára való hajlam dagaszt hatalmasra. Ennek szinte szöges ellentéte a népies tánctétel, melynek vidámságát a merengő, lassú harmadik tétel álomhangulata old fel, hogy aztán a negyedik, rondó jellegű tétel szinte himnikus magasságokba emelkedjen, majd e csúcson néhány disszonáns témával végül megkérdőjelezze és szétdúlja az addig reményteli hangulatot.
 
A majd’ egy évtizeddel az 5. szimfónia előtt, 1935-ben született Rómeó és Júlia balettzene és a belőle készült szvitek, ha nem is egészen más oldaláról, mindenesetre sokkal felszabadultabbnak mutatják Prokofjevet. Igaz ugyan, hogy mivel a szocialista kultúrpolitika épp akkoriban „degeneráltnak” bélyegezte a modernistákat, és így maga a balett, melyhez a kísérőzene készült, még évekig nem került bemutatásra a Szovjetunióban, a mű némelyik motívuma a zeneszerző legismertebb témái közé tartozik. Rögtön a Montague és a Capulet családok közti ellentétet baljóslatú, sokszor disszonáns akkordokkal megfestő bevezető után felcsendül az a szilaj, erősen pontozott hangokból összeálló téma, amit ha egyszer meghallottunk, többé vélhetően sosem felejtünk el. Ebben sokat segíthet, hogy a külföldön „Lovagok tánca”-ként is ismert tételt többek között számos dokumentumfilm aláfestéseként hallhattuk, sőt, egy időben a Deep Purple is felhasználta koncertjei felvezető zenéjeként.
 
A teljes partitúra alapján készült szvitekben sötét és atmoszferikus, valamint a szerelem múlhatatlan szépségét kifejező, nem egyszer egészen andalító tételek váltakoznak, balettzene révén pedig a színpad eltúlzott gesztusaival rokon, hatványozottan expresszív motívumok és a robosztus vagy könnyed tánclépéseket megtámogató, dinamikus és ritmikus dallamok teszik azonnal befogadhatóvá és megszerethetővé a mű bármely nagyzenekari változatát.
 
Kurt Masur és a New York-i filharmonikusok hibátlan előadásában különösen könnyűnek tűnik megkedvelni mind az 5. szimfóniát, mind a Rómeó és Júlia szvitek tételeiből összeválogatott táncfűzért, a korszerű, tökéletesen kiegyensúlyozott, kristálytiszta felvétel pedig a kiadó dicséretére válik. Még aki elsőre visszariadna is a „modernizmus” szó hallatán, hiszen a huszadik századi zene a nagyközönség számára sokszor ingoványos talajt jelent, annak is érdemes kísérletet tennie e nagyszerű, érzelmekre ható muzsikák befogadásával.
 
Előadók:
New York Philharmonic
Kurt Masur – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-4. Symphony No. 5 in B flat major, op. 100
5-10. Romeo and Juliet (excerpts from Suites 1 & 2, op. 64)