FőképElképzelni is nehéz, hogy fantázia- és fúga-játékban bárki versenyre hívhatta ki a mai napig az ellenpont valaha élt egyik, ha nem a legnagyobb mestereként számon tartott Johann Sebastian Bachot.
Márpedig a lantos családból származó Silvius (avagy korabeli írásmóddal: Sylvius) Leopold Weiss pontosan ezt tette, miután barátja, Wilhelm Friedemann Bach bemutatta őt kiváló édesapjának.

Tette mindezt Weiss annak ellenére, hogy saját hangszerén összehasonlíthatatlanul nehezebben megvalósíthatók a barokk gyakorlatban nem ritka modulációk és a szólamjáték, mint orgonán vagy csembalón.
 
Ha belehallgatunk a szonátákba – vagyis az akkori szóhasználatnak megfelelően: táncfüzérekbe – rendezett, közel hatszáz darab bármelyikébe, rögtön feltűnik, hogy Weiss művei mind összetettségüket, mind szépségüket tekintve valóban vetekedhetnek az idősebb Bach hasonló kompozícióival, mindenekelőtt a BWV 806–811-ként ismert, úgynevezett angol szvitekkel.

A hangszerek sajátosságaiból kifolyólag persze rengeteg az eltérés is, hiszen a csembaló fémes, szigorúbban zengő hangjához képest a lant sokkal líraibb, lágyabb hangszer, a frazeálás és az ellenpont mégis érzékelhető rokonságot mutat egymással a két zeneszerző szonátáiban-szvitjeiben.
 
A lemezen szereplő mindkét lantszonáta a prélude–allemande–courante–bourrée–sarabande–menuet–presto sémát követi, s míg a kissé férfiasabb B-dúr táncfüzér legemlékezetesebb tétele a szép-könnyed menüett, az a-moll szonátát több motívumában inkább valamiféle visszafogott feldúltság, zaklatottság jellemzi, a befogadótól mindenestre sokkalta intenzívebb odafigyelést és átélést kíván.
A szvit csúcspontját talán a gyönyörű témából kibontott, rengeteg modulációval felépített bourrée jelenti, amihez foghatót e szonátában legfeljebb a prestóban hallhatunk.
 
Hamisítatlan barokk ellenponttal elsősorban a c-moll prelúdium és fantáziában találkozhatunk, melynek drámai hatásokkal teli, egyre bonyolultabb megoldásokkal kibontakozó előjátékát előbb csapongó, főként díszített akkordfelbontásokból felépülő fantázia követi, majd ez egy – lanton előadva minden bizonnyal igencsak komoly technikai tudást igénylő – fúgába megy át.
 
Yasunori Imamura játéka tiszta és lélegző, szinte énekel, beszél hozzánk a hangszere; érzelmek egész skáláját jeleníti meg a merengő, pásztori melankóliától az élénk, táncos vidámságig.
A szólamok pengetős hangszernél ritkaságszámba menő egyértelműséggel különülnek el, ugyanakkor – akár a legjelesebb klasszikus balett-táncosok esetében – Imamuránál sem érezhető egyetlen pillanatra sem a nehézkedés, a technikai nehézség visszahúzó ereje.
 
Épp ellenkezőleg – csodálatos, áradó muzsikát hallhatunk Imamura előadásában. Az album kétségtelenül a legalázatosabb tisztelgés a századokkal ezelőtt élt páratlan lantművész és komponista előtt, Imamura játéka pedig még a legigényesebb és legfinnyásabb ínyencek igényeit is maradéktalanul kielégítheti, egyszóval egyértelműen felfedezésre érdemes világot tár elénk a lemez.
 
Előadók:
Yasunori Imamura – lant
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-7. Sonata in B-flat Major
8-9. Prélude & Fantasie in C Minor
10-16. Sonata in A Minor