Főkép– Nem tudom.
Két szó csupán.
A szövegkörnyezet ismerete nélkül teljesen ártalmatlan jelentéstartalommal, nélkülözve minden mélységet. Két szó csupán, amelyből kiderült, hogy a férfi bizonytalan volt, ezért nem válaszolt a feltett kérdésre.
Nem tudom.
Két szó.
A kérdés ismeretében azonban e két szó totális fenyegetést jelentett egész életükre vonatkozóan. Mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj.
Nem is valódi kérdést szegezett a férfinak, inkább belső bizonytalanságát szerette volna vele megosztani. Ha bátrabb lett volna, talán most már jobb lenne. Mind a ketten tudnák, hogy fordulóponthoz érkeztek. A múlt év örökös küzdelemben telt, ám ha korábban felteszi azt a bizonyos kérdést, mostanra már kiderült volna, hogy nem bírja tovább, hogy nincs ereje egyedül tovább cipelni a terhet. Szüksége lenne a férfi segítségére.
A férfi azonban rossz választ adott.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője?
Nem tudom.
Ugyan mit kérdezhetne még ezek után? A férfi válasza lebénította, a szavak kitörlődtek a fejéből, semmi sem tűnt már kétségbevonhatatlannak.
Még sohasem merült fel benne, hogy esetleg nincs közös jövőjük.
Eddig minden egyértelmű volt: Axel, a ház, hogy nagyszülők lesznek.
Hol keresse azt a szót, ami átvezeti a tátongó szakadékon?
Ő meg csak ül némán a kanapén, mintha lekötné az amerikai vígjátéksorozat, amit bámul a tévében, miközben a távirányító gombjait babrálja. Még csak rá sem nézett, pedig egy ideje már itt van a nappaliban, még akkor sem, amikor azt a bizonyos kérdést feltette neki. Olyan nagy közöttük a távolság, hogy már abban sem volt biztos, felfigyelne rá, ha a férfi szólna hozzá.
Végül mégis meghallotta, amikor a férfi tisztán és érthetően megkérdezte tőle:
– Vettél hazafelé tejet?
Csak ennyi. És most sem nézett rá.
Szúró fájdalmat érzett a mellkasában, ami kisugárzott a jobb karjába. Stresszhelyzetben szokott hasonlót érezni.
– Kikapcsolnád a tévét?
A férfi a távkapcsolóra pillantott, majd csatornát váltott. Autós magazin.
A férfi egyszerre idegennek tűnt.
Ránézésre ismerősnek tűnik, igazán mégsem ismeri. Hasonlított arra a férfira, aki a fiának az apja, és akinek tizenegy évvel ezelőtt, Isten színe előtt megfogadta, hogy jóban-rosszban kitart mellette. És akivel pontosan egy évvel ezelőtt közösen vette azt a kanapét, amin most is ül.
A közös jövőjüket kérdőjelezi meg és Axelét, és még csak arra sem méltatja, hogy kikapcsolja a tévét és ránézzen.
Vacakul érezte magát, és félt feltenni az elkerülhetetlen kérdést, amely kellett ahhoz, hogy megszűnjön a mellkasát összeszorító érzés.
Nyelt egyet. Össze kellene szednie magát.
– Van valakid?
A férfi végre ránézett. Pillantása vádló volt ugyan, de legalább rá emelte a tekintetét.
– Nincs.
A nő megkönnyebbült. Legalább nincs másik nő. Görcsösen próbált a férfi megnyugtató válaszába kapaszkodni. Az egész olyan hihetetlen. A szoba pontosan ugyanúgy nézett ki, mint néhány perccel ezelőtt, mégis mintha minden megváltozott volna. Pillantása az egyik bekeretezett fotóra esett. Henrik télapóruhában, Axel a karácsonyi ajándékhalom közepén. A szülei házában gyűlt össze a rokonság. Három hónapja.
– Meg tudnád mondani, mióta érzel így?
A férfi tekintete a tévére tapadt.
– Nem tudom.
– Mégis, körülbelül? Két hete, két éve?
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kinyögött valamit.
– Tart már egy ideje.
Egy ideje. Isten tudja, mióta kételkedik már a közös jövőjükben, és nem beszélt róla.
A nyaralásuk alatt is, amikor leutaztak Olaszországba. Akkor is, amikor együtt vacsoráztak a barátaikkal. Akkor is, amikor a férfi elkísérte a londoni üzleti útra. Akkor is, amikor lefeküdtek egymással. Végig az járt a fejében, hogy együtt akar-e még élni vele.
Ahogy a fényképet nézte, pillantása találkozott a férfi nevető tekintetével. Nem tudom, hogy akarlak-e még, együtt szeretnék-e élni veled.
Miért nem szólt?
– De hát miért? És mi lesz ezután?
A férfi megvonta a vállát és felsóhajtott.
– Nekünk már nem olyan izgalmas együtt – mondta. Nem
tudta tovább hallgatni. Bement a hálószobába és magára csukta az ajtót. Egy darabig az ajtónak támaszkodva állt, Axel egyenletes lélegzését figyelte. Állandóan ott feküdt közöttük, akár egy sorompó, minden egyes éjszaka. Ő volt az összetartozásuk záloga.
Nekünk már nem olyan izgalmas együtt.
A férje pedig odakinn ül a kanapén. Vajon melyik csatornát választja? Az imént vette át az irányítást, már nem nagyon számít, hogy ő mit gondol.
Ruhástól feküdt le, bekucorodott az apró gyerektest mellé. Érezte, mint keríti egyre inkább hatalmába a rettegés.
Fogalma sem volt róla, hogyan oldja majd meg a helyzetet.
Ez a bénító fáradtság. Belefáradt abba, hogy mindig őt terheli a felelősség, hogy mindig ő az ügyes, az okos, aki előreviszi a dolgokat, aki mindig elvégzi azt, amit kell. Már a kapcsolatuk elején kialakult ez a leosztás. Akkor még viccesnek találták a köztük lévő különbségeket. Időközben azonban annyira azonosultak a szerepükkel, hogy már alig érzékelték a valóságot. Ő mindig teljesítette a feladatát, sőt még azon túl is, ha maradt rá ideje, a férje épp ellenkezőleg. Csak azt csinálta meg, amit nagyon muszáj volt. Mennyire irigyelte őt, bárcsak ő is megengedhette volna magának ezt a lazaságot. Igen ám, de akkor minden összeomlott volna. Mindeközben pedig rettenetesen vágyott már arra, hogy a férfi átvegye a kormányrudat. Szeretett volna pihenni végre, szeretett volna a férfira támaszkodni.
Ehelyett a férje odakinn ül a nappaliban a kanapén, aminek éppen most járt le a részletfizetése, és egy autós műsort néz, mellesleg megkérdőjelezi a közös jövőjüket, mert nekik már nem olyan izgalmas együtt. Mintha neki csupa kéj, pompa és mámor lenne az együttélés. De ő legalább megpróbálta, mert a fenébe is, mégiscsak van egy közös gyerekük!
Hogy juthattak el idáig? Mikor volt az a pillanat, amikor minden megváltozott? Miért nem mondta el, hogy mit érez? Hiszen valamikor jó volt együtt. Meg kell győznie a férjét arról, hogy nem múlt el minden, hogy ne adja fel.
Képes lesz rá?

Már nem hallotta a tévé neszét. Izgatottan hallgatta férje közeledő lépteit, de a hálószoba ajtaja nem nyílt ki, a férfi a dolgozó felé indult.

Már csak egy valamit szeretett volna.
Egy valamit.
Arra vágyott, hogy a férje bejöjjön hozzá, átölelje, és azt mondja, minden úgy lesz, ahogy eddig volt. Hogy együtt küzdenek meg az akadályokkal, hogy érdemes harcolni azért, amit eddig felépítettek. Hogy nyugodjon meg.

A férfi azonban nem jött.

*
A férfi pontosan tudta, mit akar tőle a felesége. Egy ideje szabályosan követte a házban, a sarkában járt, egyfolytában beszélgetni próbált, de neki mindig sikerült kibúvót találnia. Milyen egyszerű lenne továbbra is hallgatásba burkolózni, elrejtőzni az unalmas hétköznapokban, elkerülni, hogy belezuhanjanak a szakadékba.
Késő. Felesége a pillanatnyi szabadságát biztosító dolgozószoba ajtajában áll. Esélye sincs.
Hogy mondhatná el neki a teljes igazságot? Miből merítsen bátorságot? Megbénította a félelem. Félt a saját érzéseitől, a következményektől és a felesége reakciójától. A szíve hevesen dobogott az izgalomtól; semmi kedve nem volt felfedni mélyen elrejtett titkait.
Csakhogy a felesége kérdése már elindította a lavinát.
– Ha jól értem, úgy gondolod, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője, ugye?
– Nem tudom.
Gyűlölte, hogy félnie kell, azt pedig különösen, hogy ezt az érzést a felesége keltette benne. Már ránézni sem bírt. Undorodott tőle. Gyűlölte, mert az asszony semmitől sem rendült meg, miközben ő évről évre egyre mélyebbre süllyedt a reménytelenségbe. A felesége bezzeg mindent elrendezett, ahogy mindig, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy ő már alig vesz részt az életükben. Tehetetlen gyereknek érezte magát.
Mindig gyorsabb volt, és mielőtt ő észbe kaphatott volna, minden problémát megoldott, még azt is, ami nem az ő dolga lett volna. Neki még arra sem maradt lehetősége, hogy egyáltalán végiggondolja, mit kellene tenni. Szinte kényszeresnek hatott ez az örökös készenlét. Ő pedig egyre látványosabban maradt távol a teendőktől. Felesége úgy tett, mintha semmit sem venne észre az egészből. Szinte mindegy volt, hogy mit tesz. Egyre inkább az volt az érzése, hogy a feleségének nincs többé szüksége rá. Talán soha nem is volt. Egyszerűen csak horogra akadt.
A felesége persze nem sejtette, hogy min megy keresztül. Hogy lassan, de biztosan megfullad az unalomtól és a kilátástalanságtól. Így telt el életük egyik fele, és a jövő sem tűnt biztatóbbnak. Elérkezett a pillanat, amikor azt érezte, ez így nem mehet tovább. Mi lesz az álmaival, a vágyaival? Szabaduljon meg tőlük, vagy valósítsa meg valamennyit? Ha igen, miért? Miért? Mi értelme van vágyakozni, ha álmaiból soha semmit nem vált valóra?
Eszébe jutottak a szülei. Katrineholmban laknak, a saját házukban, melynek részleteit rég visszafizették. Az életük rendezett, átlátható. Estéről estére ott ülnek egymás mellett a tévé előtt, ki-ki a maga foteljában. Nincs már közöttük más, csak a némaság. Az évek során szép lassan elhalt körülöttük minden: a kölcsönös figyelem, a remény, egymás tisztelete. Nem volt, ami táplálja az érzéseiket ebben az ingerszegény környezetben. Nem maradt nekik más, mint a kölcsönös vádaskodás amiatt, ami hiányzott az életükből, és amit elveszítettek. Hogy képtelenek már adni egymásnak és egyébként is, már túl késő. A fotelektől mindössze húsz méterre volt a vasút, ahol éveken át minden órában vonatok haladtak el. Vonatok, amelyek messzire vihették volna őket. Ám ők belenyugodtak abba, hogy az ő vonatuk rég elment már. Az új vonatok hiába rezegtették meg a nappali tökéletesen megtisztított ablaküvegeit. Még egy nyaralót sem voltak képesek összehozni a pénzből, amit az apja autókereskedéséért kaptak. Pedig megengedhették volna maguknak. Soha sehová nem utaztak el. Mintha a tartózkodási helyük megváltoztatása önmagában valamiféle veszéllyel járt volna számukra. Jó néhány év eltelt azóta is, hogy levezették azt a tíz kilométert Stockholmig. Még Axel hatodik születésnapjára sem jöttek el, csupán egy üdvözlőlapot küldtek gyöngybetűs aláírásukkal, és egy százkoronást. Ahelyett, hogy együtt ünnepeltek volna velük, inkább otthon maradtak, ezzel is táplálva kisebbrendűségi érzésüket, amely Eva jómódú, egyetemet végzett szülei és intellektuális baráti körük miatt alakult ki bennük. Önnön létezésükbe zárva töltötték napjaikat, komoran és megkeseredetten, túszul ejtve egymást a magánytól való rettegésben.

A szeme sarkából látta, hogy felesége mozdulatlanul áll a nappali ajtajában. A tévéből áradó hangok ütemesen pulzáltak a levegőben.
Kétségbeesetten szerette volna megállítani az időt, belekapaszkodni valamibe, ami visszaviszi a megszokott hétköznapokba.
– Vettél hazafelé jövet tejet?
A nő nem válaszolt. Félelem szorította össze a férfi gyomrát.
– Lekapcsolnád a tévét?
Mutatóujja automatikusan reagált, de rossz gombot nyomott meg. Egy másodpercnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy nem javítja ki a hibát. Rettegéssel töltötte el a csend lehetősége. Szerencsére az ő kezében volt a távirányító.
– Van valakid?
– Nincs.
Ajkai maguktól formálták a szavakat. Akár a kődarabok, melyek lehasadnak a szikláról, és a mélybe zuhannak. Mi a fenét csináljon? Most még eldöntheti, melyik irányba induljon tovább.
– Meg tudnád mondani, mióta érzel így?
– Nem tudom.
– Mégis, körülbelül? Két hete, két éve?
Soha nem érzett másképp.
– Tart már egy ideje.
Hogy magyarázza meg? Bárcsak össze tudná szedni a bátorságát, hogy kimondja azt, amit szeretne. Mi történne, ha elmondaná, hogy hét hónapja a nap minden másodpercében valahol máshol jár?
Egy másik nőnél.
Annál a nőnél, aki váratlanul robbant be az életébe, aki elérte, hogy reggel legyen kedve megint felkelni. Aki visszaadta az életkedvét. A nő felnyitott a lelkében minden ajtót, amit ő már régen lezárt és újakat is kinyitott, amelyek létezéséről fogalma sem volt. Végre megtapasztalhatta, ki is ő valójában. A nő képes volt megnevettetni, kívánatosnak, intelligensnek, tettre késznek érezte magát. Élni akart megint.
Méltó volt a szeretetre.
– De miért? És mi a terved, velünk mi lesz?
Őszintén? Fogalma sem volt róla, és ez esetben nem hazudott. A hálószobájukban alszik a hatéves fia.
Nem tudta, hogyan fogja megtenni, amit meg kell tennie. És hogy ezek után hogyan néz majd a fia szemébe.
És ha elhagyja élete nagy szerelmét? Hogyan számol majd el saját érzéseivel?
Egy pillanatra őszintén gyűlölte a nőt, aki a nappali ajtajában állt.
A végén még eléri a vádaskodásaival, hogy az örömöt szégyen és bűntudat váltsa fel a szívében. Hogy érzései mocskosnak, tisztátalannak tűnjenek.
Pedig csak érezni szerette volna, milyen újra élni.
– Nekünk már nem olyan izgalmas együtt.
Tisztában volt azzal, milyen szerencsétlenre sikeredett a mondat. A fene egye meg!
Miért kell mindig éreztetnie vele, hogy milyen tehetetlen, ostoba?
Felesége pillantása szinte megbénította.
Valósággal fellélegzett, amikor az asszony végre feladta és elindult a hálószoba felé.
Hátradőlt és behunyta a szemét.
Csak egy dologra vágyott. Semmi többre.
Azt szerette volna, hogy vele legyen a kedvese. Hogy átkarolja, és azt mondja, minden rendben lesz.
Régebben előfordult, hogy szorongott.
Idoközben aknamezové vált az otthonuk.

A Kiadó engedélyével.