Főkép

Az Óbudai Danubia Zenekart mindig is a kísérletezés jellemezte, az utóbbi időben pedig a „bevállalós” jelző mintha még inkább illene rájuk, hiszen láthatóan egészen új utakon elindulva szélesítik repertoárjukat, talán éppen azért, hogy lassanként megpróbálják kialakítani valódi profiljukat, végleg meghatározni önmagukat. Ami persze nem zárja ki, hogy pontosan ez a sokszínűség, e műfaji merészség határozza majd meg a zenekarról kialakult képet.
 
Rögtön a hangversenyt nyitó darab nem kevés bátorságról árulkodott. Kocsák Tibor balettzenéje jellegénél fogva színpadhoz, látványhoz kötött. Az efféle, musicalekbe vagy Disney-rajzfilmekbe illő muzsikákhoz legtöbbször szükségesek más, vizuális ingerek, amelyek a maguk üzenetével toldják meg a zenei szöveget. Ám elnézve, hogy a zenekar tagjai micsoda élvezettel szólaltatják meg a darabot, megkaptam azt a pluszt, amely valódi koncertdarabbá nemesítette a Hófehérke és a 7 törpe szvitet.
 
Sokkalta kockázatosabb vállalkozásnak tűnt Gershwin egykor forradalmi darabjának, a Kék rapszódiának újszerű előadása. Újszerűt mondok, pedig egy szabadabb felfogású megszólaltatást, vagyis hogy a zenekarral egy jazz trió concertál, csupán a mai, a művet Ferde Grofé hangszereléséhez kötő közönség érezheti rendhagyónak, hiszen a darab premierjén még egy alapvetően rezekből álló jazz-zenekarral „versenyzett” a zongora.
 
Való igaz, hogy a Vukán György, Berkes Balázs és Balázs Elemér alkotta Creative Art Trió kiállásai, Vukán lenyűgöző, legalább részben rögtönzött kadenciái elsőre meghökkentőnek, a nagyzenekari hangzástól élesen elütőnek hatottak, ám az efféle, rendkívül magas színvonalú muzsikálást túlzottan könnyű megszokni. És nem csupán a magam nevében beszélek, hiszen Vukánnak – előbb a trióval, majd szólóban – háromszor is újráznia kellett, a tomboló tetszésnyilvánítás pedig szívből jövőnek hatott. Ráadásul úgy vélem, ha Gershwin ma élne, még neki sem lett volna ellenére egy ilyen felfogású előadás.
 
A szünet után a zenekar a Nemzeti Színház színészeinek közreműködésével adott elő öt dalt Gershwintől – elsősorban a Porgy és Bess című, afroamerikai témájú operából –, valamint Leonard Bernstein leghíresebb művéből, a mai musicalek előfutárainak tekinthető West Side Storyból. Nyilván előítéletességem az oka, de be kell valljam, kifejezetten meglepett, hogy Tompos Kátya hangja mennyire jazzesen szólt, mennyire el tudta hitetni velem, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem Musical Szakán többet megtanult a zenés színházi éneklésnél, Bánfalvi Eszter pedig úgyszintén nem csupán lenyűgöző, fekete-vörös ruhájával és szépségével bizonyított.
 
A hangverseny egyetlen valóban hagyományosnak mondható momentuma Gershwin Egy amerikai Párizsban című szimfonikus költeménye volt. A tündöklő, atmoszferikus darabban a jazzes motívumok és az a sajátos zenei nyelvezet, amit Gershwin már egész korai műveiben igyekezett megalkotni, teljes pompájában tündökölhetett. Egy ilyen nagyszerű zenekarnál, melynek fa- és rézfúvósai mellett ütősei is mindig a maximumot nyújtják (a vonósoktól mást nem is lehetne elvárni), nehezen találnánk alkalmasabbat az efféle művek előadásához, különösen, ha mindez azzal a merész kísérletező kedvvel párosul, ami miatt – ám még véletlenül sem kizárólag emiatt – az Óbudai Danubia Zenekar olyannyira szerethető.
 
Előadók:
Óbudai Danubia Zenekar
Silló István – karmester
 
Közreműködött:
Creative Art Trio
Bánfalvi Eszter – ének
László Attila – ének
Szabó Kimmel Tamás – ének
Tompos Kátya – ének
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Kocsák Tibor: Hófehérke és a 7 törpe
George Gershwin: Kék rapszódia
George Gershwin: Porgy és Bess – Banjo dal
George Gershwin: They can’t take that away from me
George Gershwin: Porgy és Bess – Sportinglife dala
George Gershwin: Porgy és Bess – „Summertime”
Leonard Bernstein:West Side Story- „Somewhere”
George Gershwin: Egy amerikai Párizsban