Pat Walsh: Crowfield átka

A Lybrum egy új kiadó, és úgy fest, ők is a kortárs angol/amerikai ifjúsági irodalomból szemezgetnek. Az Animus, az Orlando Stúdió és a Könyvmolyképző, valamint a szintén nem rég indult Pongrác is sok könyvet ad ki ezen területről, és ha pusztán a könyvek minőségét nézzük, úgy tűnik, hogy mindegyiküknek jut a jóból. Remélem, az olvasók száma és lelkesedése is jónak minősül majd.
 
Az anyai ágon ír, egyébként angol Pat Walsh első megjelent regénye ez, mely azon a Times/Chicken House pályázaton indult, amit amúgy Emily Diamand Kalózok nyomában című regénye nyert meg. De a Chicken House-nak annyira tetszett a Crowfield átka, hogy kiadták azt is.
 
A regényt szokás A rózsa neve ifjúsági verziójaként emlegetni, ami azért túlzás, hiszen Umberto Eco remekműve sokkal sűrűbb és szövevényesebb, ám abból hiányzik a természetfeletti, ami a Crowfield átkának fontos része.
A helyszín itt is egy világtól elzárt apátság, ahol valaki meghal és ahol szörnyű titkot őriznek, de nagyjából ez minden. Ja, és az időpont is hasonló: 1347-ben járunk.
 
Főszereplőnk Will, egy szőke, tizenéves fiú, akit szülei halála után a Crowfield-i apátság vett védőszárnyai alá, ami valójában annyit tesz, hogy reggeltől estig dolgozhat a legkevésbé sem kielégítő koszt-kvártélyért cserébe.
Ám Will nem boldogtalan. Van néhány barátja az apátságban, és képes meglátni mindennapjaiban is a jót. A szíve, noha ezt nem hangsúlyozza túl a könyv, aranyból van, amint az nyomban a történet elején kiderül: az erdőt járva ugyanis kiszabadít egy hobot a brutális csapdából, ami a lábát is eltörte szegény párának.

A hob amolyan kobold vagy manószerű, a tündérnépek közé tartozó kis lény, aki előszeretettel dézsmálja a mókusok mogyoró készleteit, de amúgy nem tűnik túl veszélyesnek.
Ez a példány meg, aki, mivel a tündérek nem adják ki nevüket az embereknek, a Walter testvér nevet kapja, egész jól megszokja az apátsági életet. Igaz, Will-en kívül csak Csiga testvér, egy nyomorék, ám a gyógynövényekhez kiválóan értő, jó szemű és nyitott elméjű szerzetes látja. Emellett tudása igen jól jön Willnek az elkövetkezendő események folyamán.
 
Will megtudja, hogy az apátságban egy igazi angyal tollát őrzik, és Crowfield átka abban áll (némi spoiler jön, tehát ugorjon, aki nem szeretné ezt a titkot sem idejekorán megtudni!), hogy ott őrzik annak titkát, hogy úgy száz évvel korábban a közeli erdőben megöltek egy angyalt, akinek testét sebtében hantolták el valahol szintén a közelben.
Márpedig ha kitudódna, hogy Isten halhatatlannak hitt angyalát megölték, az az egész egyházra veszélyt jelentene...
 
Mégis felbukkan két idegen, akik az angyalt keresik, és ebben Willnek is fontos szerep jut. A fiúnak nehéz lelkiismereti kérdésekben kell döntenie, és élete is többször veszélybe kerül. A történet nem várt fordulatokat is vesz, nem lehet azt mondani, hogy ezerszer hallottuk már ezt a sztorit, bár az kevésbé meglepő, hogy a befejezés számos elvarratlan szálat hagy. Jövőre érkezik a folytatás, remélem, magyarul is!
 
Ha mondjuk a Harry Potter sorozattal hasonlítom össze, nyomban szemet szúr, hogy annak bármelyik része sokkal vastagabb ennél a kötetnél. De inkább előnyére, mint hátrányára válik mindez.
Pat Walsh ugyanis ügyesen porciózta ki az információt, körmönfontan szövi a cselekményt, és bár felmerülhet, hogy egyik-másik szereplő a minimális funkcióján kívül semmi egyebet nem hordoz, én semminek a hiányát nem érzem itt. Ellenben Will, Walter testvér és Csiga testvér, Shadlok, de még az apátság anyakocája is szerethető, emlékezetes figurák, akikről elsőre ennyi info épp elég, hogy csak még kíváncsibban várjam a folytatást.
 
Azt ugyan nem tudom ennyiből megállapítani, hogy mélyebb tartalom, üzenet lesz-e a Willről szóló regényekben, optimista vagyok ilyen téren. Az írónő olyan finoman adagolja a tudást, ahogy a hó hullik puha pelyhekben (márpedig az apátság és a környező erdők hideg-rideg világában épp tél van...).
Először is, noha leírásai illetve jellemábrázolásai nem tesznek ki oldalakat (a szereplők esetében inkább cselekedeteik beszélnek), feltűnő, hogy nála nincs tisztán jó vagy gonosz karakter (illetve utóbbi talán a Sötét Király, de róla végképp nagyon keveset tudunk meg).

Igéző, gyönyörű és megható, ahogy az angyalról ír, de annak kapcsán is tesz olyan megjegyzéseket, ami jelzi, hogy a kereszténység előtti, pogány idők hiedelemvilága illetve mítoszai óriási hatással voltak a történetre.
Ez Pat ír anyai-nagyanyai öröksége lehet elsősorban. Nem emberi szereplői sokszor egészen idegenek, nem a mi logikánk, szellemiségünk szerint „működnek”, és ettől érzem őket hitelesnek. Susanna Clarke A Hollókirály-a jut róluk eszembe, ott voltak hasonlóan öntörvényű, kiszámíthatatlan tündérnépek.

Ezek mellett a történelem szinte alig van jelen. Mivel az írónő régész, feltételezhető, hogy az apátsági viszonyok, az egész háttér rendben van, hibát én abban nem találtam.
De különben meg elképzelhetőnek is tartom, hogy egy ilyen, isten háta mögötti apátságban és a közeli kisvárosokban meg falvakban sokkal fontosabb szerepe volt az erdőket lakó szellemeknek meg tündéreknek, mint annak, hogy épp ki a király a messzi-messzi Londonban, és épp kivel csatározik.
 
A regény ugyanakkor alig leplezetten emel szót a természet védelmében. A természethez az embernél sokkal közelebb álló tündérek mellett sok minden, ami Will-lel történik, és ahogy ő reagál az eseményekre, azt sugallja, arra emlékeztet, hogy vészesen eltávolodtunk az anyaföldtől, és mindattól, amit nekünk ád.
Walsh néhány sorban is képes az olvasó köré varázsolni félelmetes, ősi erdőségeket, szánalmat, vagy inkább empátiát ébreszteni az ott lakó állatok, lények iránt, és ez, az egész regényt átható, nagyon erős atmoszférával meg persze az izgalmas sztorival együtt a Crowfield átka legfőbb erénye.
 
A magyar kiadásnak azért van néhány hibája. A borító, bár hajaz az eredeti angolra, szerintem nagyon gyenge számítógépes grafika, enyhén mangás beütéssel (ráadásul Will-t barna hajjal ábrázolja), a fordításban pedig akadnak nüanszok, amit egy tapasztaltabb, mindkét nyelvet jobban bíró fordító szebben oldott volna meg, meg olyan tipikus hibák, mint hogy a szemet folyton szemeknek írja, ami angolban szokás, nem magyarban.
 
Ezektől eltekintve azonban megfelelő a kiadvány, és nagyon remélem, hogy eljut mindazokhoz a tizenévesekhez illetve idősebbekhez, akiket vonzanak a régebbi korok, a mítoszok, a kalandok.