FőképAmíg Emanuel Bach szimfóniáiban egyértelműen a lendületesség és a túláradó érzelmek dominálnak, kamarazenéje inkább a Sans Souci kastély rokokó eleganciáját juttatja az eszünkbe. A párhuzam persze szinte adja magát, hiszen a berlini Bach fiú ténylegesen alkotott Potsdamban, ahol Nagy Frigyes porosz király nyári rezidenciája, a Sans Souci található; a hely atmoszférája és maga a tény, hogy a fuvoladarabok a királyi patrónus számára készültek, tagadhatatlanul meghatározták e művek jellegét.
 
E darabok közé tartozik az az 1740-es években, fuvolára és obligát billentyűs hangszerre komponált néhány szonáta, melyeket a Musica Antiqua Kölnnel és Ton Koopman Amsterdam Baroque Orchestrájával is több felvételt készítő barokk fuvolás, Wilbert Hazelzet és a csembaló és a fortepiano művészetét egykor Gustav Leonhardt tanítványaként elsajátító Jacques Ogg rögzített lemezre.
 
Az első meglepetés a hangszerválasztás. Az eredetileg előírt csembaló helyett Hazelzet mindvégig fortepianót használ, melynek tónusa nem csupán bensőségességet és érzelmi gazdagságot biztosít a felcsendülő műveknek, de bizonyos értelemben el is távolítja a barokk hangzásvilágától a klasszicizmus felé, ugyanakkor sikerül megőriznie valamit abból a kifinomultságból és kidolgozottságból, ami az érett barokkból a rokokó évtizedeinek kevésbé csak a felszínen csillogó irányzataiban megmaradt.
 
Az áradó, finoman díszített, elegáns dallamok kidolgozásakor Emanuel Bach mindössze minimális mértékben támaszkodik a szigorú ellenpontra, legfeljebb elvétve hallhatunk néhol kánonszerű belépéseket vagy betéteket. Sokkal gyakoribb, hogy a melódiákat egymástól veszik át a hangszerek, s hogy az antifonális jellegű részek a szólamok együtt mozgásával jellemzett motívumokkal és mindenekelőtt a ténylegesen kíséretes dallamjátékkal váltakozzanak. Ám ennek megvalósításához a csembaló ugyanúgy megfelelt volna.
 
Ami azonban igazán indokolja a fortepiano használatát, az elsőként az E-dúr kettős lassú tételében érhető tetten, melyben a hangszer rendkívüli kifejező ereje kiteljesülve érvényesül: az a lírai-bensőséges jelleg, amely sem a későbbiekben elterjedt versenyzongorának, sem a barokkban még megszokott csembalónak nem sajátja. S ugyanez érvényes – méghozzá hatványozottan – a két billentyűs szólódarabra is. Talán a moll hangnem eleve meghatározza, hogy mélabúsabb, legalábbis merengőbb benyomást kelt mindkét, fantáziaszerűen kibomló kompozíció, habár – különösen a Langueurs Tendres felelgető meneteiben – az atyai örökség, jelesül a háromszólamú invenciók idevágó darabjának érzelmi alaptónusa is felfedezhető.
 
Amennyire tökélyre vitt maga a muzsika, olyannyira tökéletes az előadás. A szélső tételek vidámsága, a középső tételek andalító költőisége – lényegében minden zenei rezdülés mélyről feltörő érzelmeket fejez ki. Hazelzet barokk fafuvolája minden nyelvnél ékesebben közli velünk örömét és bánatát, vágyódik és incselkedik, míg Ogg méltó partnerként kíséri, támogatja, vitatkozik vele, vagy veszi át a szót, hogy kettejük párbeszédéből páratlanul gyönyörködtetőn szülessen meg ismét e csodálatos, a maga nemében felülmúlhatatlan muzsika.
 
Előadók:
Wilbert Hazelzet – fuvola
Jacques Ogg – fortepiano
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Sonata in C major, Wq 73
4-6. Duetto in E major, Wq 84
7. La Stahl in d minor, Wq 117/25
8. Les Langueurs Tendres in f minor, Wq 117/30
9. Trio in Bes major, Wq 161/2
10. Sonate in D major, Wq 83