FőképEz a zene első hallásra képeket villantott lelki szemeim elé, s mivel ez sajnálatosan ritkán fordul elő, jelzi számomra az album különleges mivoltát.
 
Napszak tulajdonképpen mindegy, de inkább estefelé. A helyszín egy pub, vagy kocsma, esetleg étterem, ahol élő zenével szórakozatják a nagyérdeműt. Mivel nem a fellépő kvartett miatt jöttem, háttal ülök a színpadnak, és sörözés közben beszélgetek. A háttérben tipikus hatvanasévekbeli jazz szól, a négy muzsikus diszkréten játszik akusztikus hangszerén, se nem tolakodóak, se nem harsányak.
Egy pillanatnyi szünet, aztán új számba kezdenek, s megszólal egy női hang – meg sem kell fordulnom, hiszen hallom, hogy fiatal fehér nő áll a mikrofon mögött, talán szőke, de mivel az manapság annyira nem divat, inkább világosbarnának tippelem. Előadása olyan, mintha kizárólag nekem, pontosabban a hátamnak énekelne. Hangja meleg, bársonyos, érzelemdús – jó ez a szám. A velem szemben ülő súg, Melody Gardot volt a fellépő.
Aztán instrumentális tétel következik, s bár még mindig nem nézek feléjük, már nagyjából sejtem kik játszanak. A bőgős biztosan fehér, mert játékát inkább a technikás ötletesség jellemzi, nem pedig az a fajta lélekből fakadó ritmusozás, ami a fekete zenészek sajátja, és amit a dobosnál érzek.
Rövid szünet, aztán ismét női énekes szólal meg a mikrofon mögül, nem ismerem fel, így jól jön, amikor ismét kisegítenek, aha, szóval ez Norah Jones. Jó hang, nagyon illik a zenéhez, a zongorista pedig nagyon jó.
A következő kompozícióban ismét csak hangszerek szólalnak meg, és ha eddig még nem, most nyilvánvalóvá válik, mennyire tud a szaxofonos. Simán helyettesíti az éneket, csak annál sokkal vibrálóbb, miként a bőgős is nagyon ötletesen játszik.
 
Aztán muszáj hátrafordulnom, hiszen ennek a mély hangnak kizárólag Cassandra Wilson lehet a tulajdonosa, és szokás szerint megtölti élettel a dalt. Megjegyzem a basszusszóló is nagyon ihletett, teljesen ide illik. Nem túl hepi, de megvan benne az a borzongató gyönyörűség, mit hajlamos többször is átélni az ember.
 
…és ez így meg tovább az este hátralevő részében.
 
Ennyit a virtualizációról, ami egyébként igaz is, meg nem is. Igaz, mert az album igazi retró hangulatot áraszt, s a hallgatót egyenesen a hatvanas évekbe röpíti vissza, amikor a jazz sokkal népszerűbb volt, mint manapság, s nem kellett fesztiválra vagy koncertcsarnokba zarándokolni az efféle muzsikáért, hiszen valamelyik közeli szórakozóhelyen biztosan fellépet egy minőségi zenekar és egy jóhangú énekesnő.
 
Nem igaz abban az értelemben, hogy Charlie Haden (született: 1937. augusztus 6.) bőgős nem csupán Quartet West névre elkeresztelt kvartettjét szólította a stúdióba, hanem öt énekesnőt – valamint a Los Angeles-i vonósokat is, akiket egyébként a zongorista Alan Broadbent vezényel.
A klasszikusok azonban csak a hölgyekkel együtt jutnak mikrofonhoz (egy alkalmat kivéve), amitől egy kicsit olyanná válnak ezek a számok, mintha filmzenét hallgatnánk. Persze nem teljesen azok, de tény, hozzáteszik azt a bizonyos szükséges pluszt.
 
Ez a kettősség viszont (instrumentális, és énekes számok) kimondottan jót tesz az albumnak, mozgalmasságot ad neki, és bár a Sophisticated Ladies nem több slágergyűjteménynél, mégis időről-időre újra bekerül a lejátszómba.
Ami fura, hiszen a számok többnyire a párkapcsolatok végével foglalkoznak, és örömködés helyett inkább melankóliát árasztanak. Mégis, a négy muzsikus közösen olyan zenét produkál, aminél egyszerre érzem az egymásra figyelést és az önmagukba feledkezést, no meg a magabiztos hangszeres tudást.
 
Az albumot mindazoknak ajánlom, akik még nem érzik magukat elég öregnek a jazz befogadásához, megértéséhez, ugyanis tiszteletben tartja az emberiség dallamok iránti vágyát, miközben megtartja a jazz hangszerkezelési sajátosságait. Vagy ahogy egy ismerősöm bekategorizálta: kellőképpen „puha”, és így a közepesen nyitott fülek számára is élvezhető.
 
A Sophisticated Ladies nyilvánvalóan jól sikerült, egységes színvonalú lemez, azért akad rajta kedvenc, a többinél jobb kompozíció. Ezek közé tartozik a „My Love And I” (Wilson ezúttal is remekel), no meg persze a „Goodbye” (Diana Krall szintén kedvencem), az instrumentális tételek közül pedig a „Today I Am A Man” sikerült nagyon jól.
 
Az együttes tagjai:
Ernie Watts – tenorszaxofon
Alan Broadbent – zongora
Charlie Haden – bőgő
Rodney Green – dob
 
Közreműködők:
Melody Gardot
Norah Jones
Cassandra Wilson
Ruth Cameron
Renee Fleming
Diana Krall
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. If I’m Lucky (Melody Gardot)
2. Sophisticated Lady
3. Ill Wind (Norah Jones)
4. Today I Am A Man
5. My Love And I (Cassandra Wilson)
6. Theme From Markham
7. Let’s Call It A Day (Ruth Cameron)
8. Angel Face
9. A Love Like This (Renée Fleming)
10. My Old Flame
11. Goodbye (Diana Krall)
12. Wahoo
 
Diszkográfia:
Liberation Music Orchestra (1969)
Escalator Over The Hill (Carla Bley, 1971)
Brown Rice (Don Cherry, 1975)
Old and New Dreams (1976)
The Golden Number (1977)
Musique Mecanique (Carla Bley, 1978)
Magico (Jan Garbarek és Egberto Gismonti, 1979)
Folk Songs (Jan Garbarek és Egberto Gismonti, 1979)
Chair in the Sky (1980)
Time Remembers One Time Once (1981)
The Ballad of the Fallen (Liberation Music Orchestra, 1982)
Silence (Chet Baker, Enrico Pieranunzi, Billy Higgins, 1987)
In Angel City (1988)
Private Collection (1988)
The Montreal Tapes, vol.1 (Charlie Haden, Paul Bley, Paul Motian, 1989)
Dialogues (Carlos Paredes, 1990)
Dream Keeper (Liberation Music Orchestra, 1990)
Haunted Heart (Quartet West, 1991)
Pop Pop (Rickie Lee Jones, 1991)
Always Say Goodbye (1993)
`Going Back Home (Ginger Baker Trio és Bill Frisell), (1994)
The Montreal Tapes (Trio with Don Cherry és Ed Blackwell), 1994
Steal Away (Hank Jones, 1995)
Night And The City (Kenny Barron, 1996)
Now is the Hour (Quartet West, 1996)
Deep In The Blues ( James Cotton, Joe Louis Walker, Charlie Haden, Dave Maxwell, 1996)
None but the Lonely Heart (1997)
Beyond the Missouri Sky (Pat Metheny) (1997)
In The Year Of The Dragon (Geri Allen, Charlie Haden, Paul Motian, 1998)
The Art of the Song (1999)
In Montreal (Egberto Gismonti, 2001)
Nocturne (2001)
American Dreams (2002)
The Montreal Tapes: a tribute to Joe Henderson (2004)
Land of the Sun (Gonzalo Rubalcaba, 2004)
Not in Our Name (Liberation Music Orchestra, 2005)
Special Encounter (Enrico Pieranunzi, Paul Motian, 2005)
Heartplay (Charlie Haden, Antonio Forcione, 2006)
Private Collection (Quartet West 2007) koncert
Rambling Boy (2008)
Sophisticated Ladies (Quartet West 2010)