Főkép Ez a könyv olyan érzést kelt, mintha tíz perc késéssel érkeznél egy egyetemi előadásra. Csöndben elfoglalod a helyed a hátsó padsorban, és próbálod felvenni a fonalat. Az előadó professzor elmélyülten beszél kedvenc témájáról, és a világért sem zavarnád meg azzal, hogy megkérdezel valakit, hol is tartunk.
Ahogy telnek a percek, a dolog egyre ködösebbé válik, ám egyszer csak megvilágosodsz: művészettörténet helyett tévedésből filozófia órára ültél be.
 
A Kandinszkij munkásságáról szóló kötetet biztosan nem a laikus közönségnek szánták. A szerző olyan magától értetődő módon dobálózik a különféle elvont kifejezésekkel és elméleti irányzatokkal, mintha minden este az Értelmező kéziszótárt lapozgatná elalvás előtt. (Azért tegyük hozzá, hogy Kandinszkijnak is voltak egy-két könyvet megtöltő cikornyás gondolatmenetei a saját művészetét illetően.)

Ízelítő gyanánt egy idézet: „Kandinszkij kilépett a tárgyak földi gravitációs teréből az absztrakt világ súlytalanságának irányába, ahol a létezés legfőbb koordinátái – le, fel, tér és súly – elvesztik érvényességüket. A 20. század mítoszainak (vagy felfedezéseinek) megfelelően, maga mögött hagyva a valóságot, lemondott illúzióról, és közelebb került egy magasabb rendű valósághoz.”
 
A Világhíres festők című sorozat minden egyes kötete más és más erényekkel és hibákkal rendelkezik. Ennek a kötetnek legfőbb bűne a fent említett elvont elmélkedés, ám mentségére szolgáljon, hogy legalább rövidre fogja. A szöveg/kép arány bőven a képek felé tolódik, ezért kész szerencse, hogy ebben a kötetben sikerült eltalálni a megfelelő tónusokat. A festmények magukért beszélnek, és mennyivel érthetőbben, mint a szerző.
 
Első látásra olyannak tűnnek, amiket egy jobb kézügyességgel rendelkező első osztályos gyerek is meg tudna csinálni. Ám próbálkozzunk meg vele akár egyszer is, és azonnal rájövünk, hogy azt a harmóniát és energiát nehéz utánozni. Egyetlen vonal is magában hordozza a művész egész személyiségét, a színek véletlenszerűnek tűnő, ám nagyon is tudatos elrendezése pedig hosszú évek tanulásának eredménye.
 
Vaszilij Kandinszkij abban számított úttörőnek, hogy elszakadt a valósághű ábrázolástól, és képes volt kizárólag színekkel és egyszerű formákkal megjeleníteni gondolatokat, érzelmeket. Ez az, amit mi az absztrakt, Kandinszkij pedig a konkrét névvel illet, ami szerinte nem más, mint a dolgok belső lényegének felfedezése.
 
A színek és a formák használata nem önkényes. Kandinszkij szerint, ha elszakítjuk a Természettel összefűző köteléket, és csak az absztrakt kombinációkkal törődünk, akkor a művek csak dekorációk lesznek, amelyek legfeljebb nyakkendőnek vagy faliszőnyegnek alkalmasak. Nála minden egyes szín és alakzat külön jelentéssel bír, ezek felismerését és megfejtését azonban a nézőre bízza.
 
Annyi biztos, hogy Kandinszkij művészete sok érdekességet tartogat azok számára, akik szeretnék megérteni e zseniális festő világát. Aki pedig nem akar rajta agyalni, az egyszerűen csak élvezze a látványt.