FőképMegdöbbentő, hogy egy hely adottságai milyen mértékben képesek meghatározni a benne, körötte kialakuló szellemiséget és hagyományokat.
Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, mint az a tény, hogy a velencei Szent Márk székesegyház kétkórusos felépítése Adrian Willaerttel kezdődően komponisták egész sorának műveiben határozta meg a művek karakterét, azt az antifonális, felelgető jelleget, amely a velencei stílus egyik legfontosabb ismertető jegye maradt egészen Antonio Vivaldi idejéig.
 
Mindehhez hozzájárul még egyfajta életigenlő dinamizmus, valamiféle feltartóztathatatlan lendület, amely a gazdag kultúra, s voltaképp egyszerűen a mérhetetlen gazdagság, anyagi és szellemi vagyon kifejeződése.
A 17. század és a 18. század elejének Velencéje épp annyit, ha nem többet adott az utókornak, mint amennyit ajándékba kapott az az előtti koroktól és nemzedékektől. Ez az időszak egyfajta zenei fejlődés betetőzésének kezdete volt, a város pedig a kiteljesedés egyik legfontosabb gócpontja.
 
Giovanni Giacomo Arrigoni csodálatos szonátáiban a hegedűk játékosan adják át egymásnak a témákat; a muzsika ténylegesen térben szólal meg, mintha két vidám barát vagy szerelmes incselkedne egymással egy helyiség két szemközti sarkából.
Mindezt pedig a continuo és a kísérő szólamok fátyolszerű, egyszerre sűrű és áttetsző szövete fonja körül, teszi még nemesebbé és szinte elképzelhetetlenül emberivé. Mert bizony e művekben emberi hangon, pontosabban azt utánzó frázisokban és érzelmekkel szólal meg az örökkévaló szépség üzenete.
 
Tarquinio Merula művei nem kevésbé jellegzetesen velenceiek, sőt. A „Canzon” kánonszerű ellenpontja és mindenkit magával ragadó öröme a finomság és a virtuozitás végtelenül gyönyörködtető elegye, míg a rövidke lassú tétel lágyan ismétlődő hangjai egy sejtelmes, nem evilági dimenzióba repítenek el.
A kamaraszonáta ha lehet, még ennél is legalább egy fokkal virtuózabb, szinkópás mozgásai és ellenpontja mintha a lagúnák hullámain meg-megcsillanó, sziporkázó napfényt idéznék fel. És semmivel sem marad el e művek mellett a pontozott ritmusokkal teli „La Strada”, valamint az ismételten kánonszerűen felelgető, két hegedűszólamot alkalmazó „La Cattarina”.
 
Biagio Marini „Baletto”-ja ellenben francia udvari muzsikára emlékeztető tánczene, egy kevés – vagy tán nem is oly kevés – olaszos életigenléssel és energiával. No de ehhez hasonlót Monteverditől is hallhatunk az „Il Ballo Delle Ingrate”-ban.
A „Passacaglio” valamivel tempósabbnak tetszik a később az operákban lamentációk kíséreteként gyakran hallható, ereszkedő téma feletti variációknál. Arrigoni és Merula szonátáihoz képest egyértelműen méltóságteljesebb zene ez, kidolgozottságában és általános karakterében azonban – az antifonális szerkesztés hiánya ellenére is – igencsak közeli rokonuk.
 
Francesco Cavalli inkább fúgaszerűen szerkeszti szonátái első tételeit, ám a német fúgákkal ellentétben a témák nem végtelenül elnyúlónak hatnak, sokkal inkább lendületesek, és a kánonjelleg is gyakorta felfedezhető a későbbi tételekben, miközben a háromszólamú szonátát egy újabb, csodálatos, megható passacaglio zárja le.
A hatszólamú szonáta ugyanakkor a nagy német barokk mesterek mívességét előlegezi meg.
 
Marco Antonio Ferro két szonátája ismét a vidámabb, felszabadultabb kamaradarabok közé tartozik, ugyanakkor több helyen nem kevés drámaiság jellemzi a hangulatukat, amit a már-már zaklatottságig heves, gyors futamok fokoznak tovább.
Martini Pesenti „Passo e Mezzo”-ja ugyanakkor az egymásnak felelgető, egymással vitázó szólamok rövid, bravúros játéka.
 
Massimiliano Neri szonátáiban ismét a fúgás szerkesztési elvvel találkozhatunk; pontosan olyan fúgákkal, melyekhez hasonlót később majd Vivaldi concertóiban hallhatunk. A rokonság érzetét csak fokozza, hogy az ötödik szonáta első lassú tétele a késő barokk mester által is olyannyira kedvelt siciliano, míg a hatodik szonátában hullámzó-fodrozódó akkordokat kísér egy lant, amihez hasonlóval ugyancsak Vivaldi némelyik versenyművében találkozni.
Ám Neri díszítései még sokat merítenek saját kora velencei operáinak manierizmusaiból. Így ugyan talán Neri művei első hallásra a legkevésbé tipikusan velenceiek, hiszen kétkórusosság legfeljebb nyomokban fedezhető fel bennük, mégis egyértelműen ugyanahhoz a tradícióhoz tartoznak, amely szinte egylényegű az olasz barokk muzsikával.
 
Rendkívüli változatossága ellenére szokatlan egységességet mutat e harminc évet felölelő válogatás, és ez nem kizárólag a felülmúlhatatlan tisztasággal, dinamikával és technikai tökéletességgel játszó Sonatori de la Gioiosa Marca érdeme.
Mégis lenyűgöző, hogy a muzsikusok mennyi beleéléssel és erővel, mily bravúros technikával játszanak, hogy közelebb hozzák hozzánk e mára jószerével elfeledett, ám egytől egyik elsőrangú mester darabjait, hogy azok teljes pompájukban tündökölve hirdethessék egy virágzó és különösen gazdag kor és hely dicséretét.
 
Előadók:
Sonatori de la Gioiosa Marca
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Giovanni G. Arrigoni: Sonata a 5
2. Giovanni G. Arrigoni: Sonata II a 6
3. Giovanni G. Arrigoni: Sonata I a 6
4. Tarquinio Merula: Canzon XI La Fontana (Op. IX)
5. Tarquinio Merula: Sonata II a camera (OpXVII)
6. Tarquinio Merula: La Strada
7. Tarquinio Merula: La Cattarina (Libro III)
8. Biagio Marini: Baletto II a 5
9. Biagio Marini: Passacaglio a 3 & a 4
10. Francesco Cavalli: Sonata (Canzone) a 3
11. Francesco Cavalli: Sonata a 6
12. Marco A. Ferro: Sonata XI a 4
13. Marco A. Ferro: Sonata X a 5
14. Martino Pesenti: Passo e mezzo a 3
15. Massimiliano Neri: Sonata V a 4
16. Massimiliano Neri: Sonata VI a 5
17. Massimiliano Neri: Sonata VII a 6