Főkép

„A pletyka az igazából oly mértékben desztillált információ, ami áthatol mindenen. A beszivárgáshoz nincs szüksége ajtókra vagy ablakokra – néha még emberekre sem. Önmagában is megél, szabadon és vadon; és úgy képes fültől fülig száguldani, hogy még csak nem is érinti az ajkakat.”
 
Időnként úgy érzem, Pratchett egyáltalán nem teremtett új világot, hanem csupán az általa és persze az általunk is jól ismert világot parodizálja ki, miközben a rá jellemző őrült történetekkel traktál bennünket.
 
Az biztos, hogy fejében nem csupán az eddig megjelent Korongvilág sztorik keringenek naprakészen, hanem az emberiség utolsó párezer évének fontos és kevésbé fontos szövegei is. Ráadásul biztosan tanulmányozta a darwini fejlődéselméletet, hiszen aki olvasta a városi őrökkel foglalkozó legelső regényt (Őrség! Őrség!) és persze az utána sorjázókat is, az látja, mekkora átalakuláson megy keresztül ez a szervezet.

A korai időkre jellemző bűnelkerülés (amikor törvényszegést láttak, az őrök azonmód elindultak a másik irányba) helyett egyre inkább napjaink amerikájára jellemző sokszínű (értsd ezalatt az állomány etnikai összetételének sokszínűségét), feladatait professzionális módon végző (lásd Törmelék őrmester kihallgatási módszerét) alakulattá változik, ahol farkasembertől vízköpőig minden lény megfordul.
 
Ebben a kötetben már egy tarka-barka Őrség igyekszik fenntartani a rendet Ankh-Morpork utcáin, ahol a közvélekedés szerint ez a tevékenység felesleges, hiszen a céhek jól felfogott érdekükben ezt maguktól is megteszik. Az egészet pedig teljesen kézben tartja a maga fondorlatos módján a város ura, Lord Lodoci.
 
És mégis, időről-időre valakinek olyan elborult gondolata támad, aminek eredményeként váratlan halálesetek történnek, bizonyos egyének nagyobb haszonra tesznek szert – és Vinkó Szilárd, a Városőrség parancsnoka mindenféle kérdéseket tesz fel, amelyekhez hiányoznak a megfelelő válaszok.
Bár az is előfordul, hogy csak válaszok vannak, ellenben kérdések nincsenek, ilyenkor nyomozás kezdődik, ami ezúttal egyre szerteágazóbb lesz, és gólemektől kezdve mészárosig mind több városlakó kerül a hatóság látókörébe.
 
Aki azonban sem a kacagást, sem a fantasyt nem kedveli, az élvezze a fejlődésregényt, hiszen páholyból figyelheti, miként csiszolódik a fontosabb szereplők személyisége, sőt, egy újonc is felbukkan, akinek ugyan a neve (Valagi Szendi) minden jóérzésű emberben Hófehérke udvartartását juttatja az eszébe, viszont jelenléte a manapság olyannyira divatos helyszínelő mentalitást adja hozzá a sorozathoz.
Szegénykémnek már csak az a dolga, hogy kitalálja, mit is kell csinálnia ebben a városban és ebben az Őrségben a helyszínelőnek – aki egyébként törpe és nő, szóval alapban hátrányos helyzetből indul.
 

Pratchett ezúttal visszafogott utalásokban (a Maszkabálhoz képest mondjuk), de azért a bibliától a robotzsaruig sikerül számos klasszikust becsempésznie a szövegbe, az időnkénti félreértelmezések (a reinkarnációról például kiderül, olyan külföldi vaczak, amit jobb nem tapogatni) pedig szokás szerint önfeledt kacagásra késztetik az olvasót.
 
Kissé félve írom le, de nekem tetszik Járdán Csaba fordítása: gördülékeny, megtartja az eredeti nyelvi leleményeit, és ahol kellett, ott magyarosította a poénokat. Remélem a következő kötet is ilyen lesz.
 
A szerző életrajza

 
Részlet a regényből