Főkép

Az őszi éjszaka köde az ablaktáblákra nehezedett.

Egy vallásos értekezéseket tartalmazó könyvritkaság széttépett oldalain vércseppek peregtek alá.

Erre semmi szükség sem volt, futott át Tubelcek atya fején.

Közvetlenül utána pedig azt gondolta: őt megütni eleve teljesen fölösleges volt. Ámbár Tubelcek atyát az ilyesmi sosem izgatta túlságosan. Az emberek képesek a gyógyulásra, míg a könyvek nem. Reszkető kézzel próbálta összeszedni a lapokat, de visszahanyatlott.

A szoba forgott körülötte.

Az ajtó kicsapódott. Nehéz léptek alatt recsegett a padló. Pontosabban szólva lábvonszolással elegy léptek súlya alatt.

Lépés. Vonszolás. Lépés. Vonszolás.

Tubelcek atya próbált összpontosítani.

– Te? – krákogta.

Bólintás.

– Szedd... fel a... könyveket!

Az öreg pap nézte, ahogy a könyveket összeszedik és gondosan halomba rakják egy olyan kéz ujjai, mely nem igazán az efféle feladatokra volt teremtve.

Aztán az újonnan érkezett a törmelék közül felcsippentett egy írótollat, vigyázva pár szót írt vele egy papírfecnire, majd az összesodort papírdarabot óvatosan Tubelcek atya ajkai közé helyezte.

A haldokló öregember halványan elmosolyodott.

– Mi nem így működünk – motyogta, miközben az apró papírhenger akár az utolsó szál cigaretta billegett az ajkán. – Mi... saját... magunk... alkotjuk... a... sza...

A térdeplő alak sokáig bámult az atyára, aztán lassan előrehajolt, és lezárta a szemeit.




Vinkó Szilárd nagyságos úr, az ankh-morporki Városőrség parancsnoka szemöldökét ráncolva tükörképére pillantott, majd borotválkozni kezdett.

A borotvapenge a szabadság pengéje is volt egyben. A borotválkozás maga pedig lázadó tett.

Mostanában másvalaki engedte meg a fürdővizét (minden egyes nap! – ki hinné, hogy az ember bőre elviseli ennyiszer), más készítette ki a ruháit (és micsoda ruhákat!), más főzte meg az ételét (és micsoda ételeket! – tisztában volt vele, hogy kezd hízni), de még a csizmáit is más fényesítette (és micsoda csizmákat! – nem kartontalpú förmedvényeket, hanem eredeti, fényes bőrből varrt, szép nagy, tökéletesen illő lábbeliket). Szinte mindent mások csináltak helyette; de vannak dolgok, amiket az embernek magának kell elvégeznie. És ezek egyike a borotválkozás.

Tudta, hogy lady Sybil enyhe rosszallással tekint lázadó tettére. Felesége atyja soha életében nem borotválkozott saját kezűleg. Külön szolgát tartott erre a célra. Vinkó azonban hevesen tiltakozott az egész elképzelés ellen, és bár arra hivatkozott, hogy túl sokáig járta éjjel a város utcáit ahhoz, hogy bárkit, aki a kezében egy pengét szorongat, közel engedjen a nyakához, az igazi, ki nem mondott ok az az volt, hogy a parancsnok tiszta szívből gyűlölte a nézetet, miszerint a világ borotválandókra és borotválókra osztható. Vagy olyanokra, akik fényes csizmákat viselnek, és olyanokra, akik lekaparják a mondott lábbelikről a sarat. Minden egyes alkalommal, amikor szemtanúja volt annak, amint Willikins, a komornyik összehajtogatja az ő ruháit, alig tudta elnyomni magában a késztetést, hogy az emberi méltóságon esett sérelem miatti felháborodásában ne rúgjon egy jó nagyot az inas nadrágjának fényes ülepébe.

A borotvapenge rezzenéstelenül siklott az éjszaka nőtt borosták felett.

Előző nap valamilyen hivatalos estebéden vettek részt, bár a parancsnok már képtelen lett volna felidézni, hogy azt pontosan milyen okból is rendezték. Úgy tűnt, mintha az utóbbi időben az egész élete csak ilyesmikből állna. Pajkos, kuncogó nők és nyerítő ifjak, akik igencsak hátul álltak a sorban, amikor a markáns állakat osztogatták. És ő szokás szerint megint úgy ért haza a ködbe burkolt városon át, hogy átkozottul dühös volt önmagára.

Amikor észrevette a konyhaajtó alatti résen kiszűrődő fényt, fülét pedig megütötték a benti beszélgetés és nevetés hangjai, belépett. Willikins volt odabent azzal az öregemberrel, aki a kazánt fűtötte, a főkertésszel, meg a fiúval, aki a kanalakat fényesítette és a tüzekre ügyelt. Épp kártyáztak. Az asztalon sörösüvegek sorakoztak.

Vinkó odahúzott magának egy széket, elsütött néhány tréfát, majd lapot kért. A többiek... üdvözölték a jelenlétét. Egy bizonyos értelemben. De ahogy a játék haladt előre, a parancsnok lassan rádöbbent, hogy kristályossá vált körülötte a levegő. Olyan érzés volt, mintha egy üvegóra fogaskereke lenne. Senki sem nevetett. A többiek folyamatosan "nagyságos uram"-nak szólították és gyakorta köszörülték a torkukat. Mindenki fölöttébb... tapintatosan viselkedett.

Végül valami kifogást mormolva felállt és kifordult az ajtón. A folyosón félúton mintha hallotta volna, amint egy megjegyzést követően valaki... nos, lehet, hogy csupán kuncogott. De akár vihogás is megüthette volna a fülét.

A penge óvatosan megkerülte az orrot.

Ha! Pár évvel korábban a Willikins-félék csak végszükség esetén engedték volna be őt a konyhájukba, és akkor is megkövetelték volna, hogy húzza le a csizmáját.

Ez hát az életed, Vinkó Szilárd parancsnok úr. Az előkelők számára egy feltörekvő zsaru vagy csupán, míg mindenki más szemében egy puccos előkelő.

A parancsnok homlokráncolva meredt tükörbeli képmására.

A csatornában kezdte, való igaz. De manapság már napjában háromszor étkezik, kitűnő csizmákat hord, éjjelente pedig meleg ágyban alszik; és ami azt illeti, egy feleség oldalán. A jó öreg Sybil – ámbár be kell vallani, a nő az utóbbi időben egyre többet beszél mindenféle függönyökről, de Bendő őrmester szerint ez a feleségekre jellemző dolog, olyan biológiai izé, és tökéletesen szokványos.

Igazából a régi, ócska csizmái meglehetősen a szívéhez nőttek. A talpukon keresztül – mivel papírvékonyságúra koptak – szinte olvasni tudta az utcák köveit. A régi csizmáiban még egy szurokfekete éjjelen is képes volt pusztán a kockakövek tapintása alapján pontosan megmondani, hogy a város melyik részében tartózkodik. Á, mindegy...

A parancsnok borotválkozótükre a maga módján különlegesnek számított: enyhén konvex felülettel bírt, ezért egy sík tükörnél valamivel szélesebb perspektívában mutatta a szobát, illetve kiváló rálátást biztosított a háta mögötti ablakon túli épületekre és kertekre.

Hmm. Ott elöl már ritkulni látszik. Határozottan egyre hátrább húzódik a homloka fölül. Legalább kevesebb hajat kell fésülgetnie; másfelől viszont nagyobb arcfelület, amit moshat...

Az üvegben valami megvillant.

Vinkó lebukott oldalra.

A tükör szétrobbant.

Valahol a betört ablakon túl léptek kopogtak, aztán robaj és kiáltás hallatszott.

A parancsnok felegyenesedett. Kihalászta a borotválkozótálkából a legnagyobb tükördarabot, majd a falból kiálló fekete számszeríjlövedéknek támasztotta.

Aztán befejezte a borotválkozást.

Ezt követően a komornyikért csengetett. Willikins haladéktalanul materializálódott előtte.

– Nagyságos úr?

Vinkó megtörölgette a borotvapengét.

– Szalajtsa el a fiút az üvegeshez, rendben?

A komornyik szeme az ablakra, majd a tükör darabjaira villant.

– Igen, nagyságos úr. A számlát ezúttal is az Orgyilkosok Céhéhez küldessem?

– Az üdvözletemmel egyetemben. És ha már arra jár, ugorjon be abba a boltba az Ötvenhetesek terén, és hozzon nekem egy másik borotválkozótükröt! Az ottani törpe tudja, milyen fajtát kedvelek.

– Igenis, nagyságos úr. És nyomban kerítek egy lapátot és egy kefét is. Tájékoztassam őladységét az esetről, nagyságos uram?

– Ne. Mindig azt mondja, hogy az én hibám, mert bátorítom őket.
 
– Igenis, nagyságos úr – felelte Willikins.

Majd dematerializálódott.

A parancsnok megszárogatta az arcát, aztán lesétált a nappaliba, és a szekrényből elővette azt az új számszeríjat, amelyet a feleségétől kapott eljegyzési ajándék gyanánt. Noha a maga részéről már hozzászokott az őrség régi, használt számszeríjaihoz – melyeknek megvolt az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy a lövedékük olykor szűk szögben visszapattant –, ez itt egy mérték után készült, olajozott diófa tussal bíró valódi Keserő & Fegyvermester gyártmány volt. Amelynél, úgy tartották, a maga műfajában nem találni kiválóbbat.

Mindezek után Vinkó választott magának egy karcsú szivarkát, és kisétált a kertbe.

A sárkányház felől különféle zajok érkeztek. A parancsnok belépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. Aztán a számszeríjat is neki támasztotta.

A rikoltozás és vinnyogás felerősödött. A keltetőólak vastag falai fölött apró lángfelhők puffantak.

Vinkó a legközelebbi ól fölé hajolt, kihalászott egy frissen kikelt sárkányfiókát, és megcsiklandozta az álla alatt. Majd az apró jószág által lehelt izgatott lángocskáról meggyújtotta a szivarját, és élvezettel letüdőzte az első slukkot.

Aztán takaros füstkarikát fújt a mennyezetről lógó alak felé, és köszöntötte az illetőt:

– Jó reggelt!

A megszólított vadul tekergett. Lélekjelenlétének és pompás mozgáskoordinációjának köszönhetően zuhanás közben sikerült fél lábával megkapaszkodnia az egyik tetőgerendában, de nem volt képes felhúzni magát. Lehuppanásról pedig szó sem lehetett: alatta tucatnyi izgatott sárkányfióka szökdécselt fel-alá, apró lángnyelveket fújva.

– Ööö... jó reggelt! – felelte végül a fejjel lefelé lógó illető.

– Milyen szépen kiderült – jegyezte meg társalkodó hangnemben Vinkó, miközben felkapott egy vödör szenet. – Ámbár, gondolom, később ismét ködre számíthatunk.

Kiemelt a vödörből egy kisebb szénrögöt, és a sárkányok felé hajította. Azok civakodva tülekedtek érte.

A parancsnok újabb széndarabot markolt meg. Az ifjú sárkány, amelyik a korábbi rögöt megszerezte, már szemmel láthatóan hosszabb és forróbb lángnyelvet fújt a korábbiaknál.

– Felteszem – szólalt meg a tetőgerendáról lógó fiatalember –, nem tudom meggyőzni arról, hogy elengedjen?

Egy másik sárkányfiókának is sikerült szert tennie egy rögre, és a lenyelését tűzgolyószerű büfivel jelezte. A függő fiatalember kétségbeesetten próbált ellendülni a lángfelhő útjából.

– Tippeljen! – felelte Vinkó.

– Így utólag visszanézve gyanítom, ostoba dolog volt részemről a tetőt választani – vélte az orgyilkos.

– Valószínűleg – értett egyet a parancsnok, aki néhány héttel korábban jó pár órát töltött azzal, hogy átfűrészeljen egyes födémgerendákat és óvatosan kiegyensúlyozzon bizonyos tetőcserepeket.

– Egyszerűen csak át kellett volna másznom a falon és kihasználhattam volna a bokrok takarását.

– Meglehet – felelte Vinkó, aki egy medvecsapdát helyezett el a bokrok között.

Majd ismét belemarkolt a szenesvödörbe. – Gondolom, nem fogja elárulni, ki bérelte föl?

– Attól tartok, nem tehetem, nagyságos uram. Ismeri a szabályokat.

A parancsnok komoran biccentett. – A múlt héten a Patrícius magához kérette lady Selachii fiát. Na, ő aztán tényleg olyan fiatalember, akinek nagy szüksége lenne arra, hogy valaki megtanítsa neki, a "nem" az nem azt jelenti, hogy "igen, kérem".

– Könnyen meglehet, nagyságos uram.

– És ott volt az az eset lord Rozsdha sarjával. Tudja, az ember nem lövöldözhet a szolgákra pusztán azért, mert felcserélték a cipőit. Ez túl alantas dolog. Mindenkinek saját magának is meg kell tudnia különböztetni a balt a jobbtól. És a helyest a helytelentől.

– Hallom, amit mond, nagyságos uram.

– Úgy tűnik, patthelyzetbe kerültünk – szólt Vinkó.

– Valóban úgy tűnik, nagyságos uram.

A parancsnok újabb széndarabot hajított egy zöldes-bronz színben pompázó sárkányka felé, amit az szakértő módon elkapott. A házban egyre nagyobb lett a hőség.

– Amit nem értek – folytatta Vinkó –, az az, hogy maguk, cimborák, miért főleg itt vagy az irodában próbálkoznak. Mármint rengeteget jövök-megyek, nem igaz? Könnyen le tudnának lőni az utcákon is, nem?

– Micsoda? Mint valami közönséges gyilkos, nagyságos uram?!

A parancsnok bólintott. Igaz, hogy sötét és kitekert módon ugyan, de az Orgyilkosok Céhe igenis rendelkezett valamiféle becsületkódexszel.

– Mennyit érek most?

– Húszezret, nagyságos uram.

– Lehetne magasabb – tűnődött Vinkó.

– Egyetértek – erősítette meg az orgyilkos, és a parancsnok tudta, hogy ha a fiatalember épségben visszatér a Céhbe, akkor valóban meg is fog emelkedni a fejére kitűzött díj. Az orgyilkosok a saját életüket kifejezetten nagyra értékelték.

– Lássuk csak... – morfondírozott szivarkája végét vizsgálgatva a parancsnok. – A Céh levesz ötven százalékot. Az annyi, mint tízezer dollár.

Úgy tűnt, az orgyilkos is eltöpreng ezen, majd az övéhez nyúlt, és meglehetősen ügyetlenül egy zacskót hajított Vinkó irányába, aki ügyesen elkapta azt.

Aztán kézbe vette a számszeríját is.

– Nekem úgy tűnik – szólt –, hogy ha valakinek módjában állna megkísérelni ilyesmit, könnyen elérhetne akár az ajtóig is. És csupán enyhe égési sérüléseket szenvedne. Már persze ha elég gyors lenne az a valaki. Maga milyen gyors?

A kérdésre nem érkezett válasz.

– Nyilván elég kétségbeesettnek kellene lennie az illetőnek – folytatta Vinkó, miközben a számszeríjat rögzítette az etetőpadon, és elővett a zsebéből egy madzagot, egyik végét egy szög köré tekerte, a másikat pedig a fegyver húrjához erősítette. Majd óvatosan félreállva meghúzta az elsütőbillentyűt.

A húr egészen enyhén elmozdult.

A parancsnok ténykedését fejjel lefelé lógva figyelő orgyilkos, úgy tűnt, elfelejtett levegőt venni.

Vinkó beleszívott a szivarkájába, míg annak a vége narancsvörösen fel nem izzott, aztán kivette a szájából és úgy támasztotta neki a madzagnak, hogy alig egy körömfeketényi darabon kellett leégnie ahhoz, hogy utána már a madzag kezdjen füstölni.

– Az ajtót nem zárom be – jegyezte meg aztán. – Senki ne mondhassa, hogy ésszerűtlen követelményeket támasztok. Érdeklődéssel fogom követni a pályafutását.

Azzal a szén maradékát a sárkánykák közé öntötte, és kilépett a szabadba.

Úgy tűnt, ismét egy mozgalmas ankh-morporki napnak néz elébe, amely épphogy csak elkezdődött.

Már elért a szállásig, amikor valami pendült, aztán csattant, majd olyan hangok hallatszottak, mintha valaki igen sebesen rohanna a kerti dísztavacska felé. A parancsnok elmosolyodott.

Willikins már várta a felöltőjével.

– Kötelességem emlékeztetni, nagyságos uram, hogy tizenegykor találkája van őlordságával.

– Rendben, rendben – felelte Vinkó.

– Tízkor pedig a heroldokat látogatja meg. Őladysége szerfelett egyértelmű volt e tekintetben. Szabad legyen felidéznem a pontos szavait, melyek szerint "mondja meg neki, hogy ezúttal meg ne próbálja valahogy elmismásolni a dolgot!"

– Ó, jól van, értem!

– Továbbá őladysége kifejtette azon óhaját, miszerint a nagyságos úr próbáljon meg senkit sem kiborítani ez alkalommal.

– Mondja meg neki, hogy megpróbálom!

– A gyaloghintója odakint várja, nagyságos uram.

A parancsnok sóhajtott. – Köszönöm. A dísztóban egy fiatalember tartózkodik. Halássza ki, és kínálja meg egy csésze teával, rendben? Ígéretes kölyök, azt hiszem.

– Természetesen, nagyságos uram.

A gyaloghintó. Ó, igen, a gyaloghintó. A Patrícius nászajándéka. Lord Lodoci tisztában volt azzal, Vinkó mennyire szereti a város utcáit járni, így hát rá rendkívül jellemző módon valami olyasmivel ajándékozta meg az őrség parancsnokát, amely akadályozta e kedvelt tevékenységében.

A jármű odakint várt rá. Őt megpillantva a két hordszékvivő azonnal kihúzta magát.

Ám ekkor Vinkó Szilárd nagyságos úr, a Városőrség parancsnoka fellázadt. Az lehet, hogy kénytelen használni ezt az átkozott vackot, de...

Az elülső hordszékvivőre meredt, majd hüvelykujjával a jármű ajtajára bökött.

– Befelé! – vakkantotta.

– De, nagyságos uram...!

– Pompás reggelünk van – jelentette be Vinkó, miközben levette a felöltőjét. – Én vezetek.

A Kiadó engedélyével.

 

A szerző életrajza