Főkép Kilenc évvel ezelőtt jelent meg első ízben magyarul ez a könyv, és akkor egyértelműen kimagaslott a mezőnyből. Ennek okát nem csupán Simmons művének eredetiségében látom, hanem az akkori sci-fi kiadás hullámvölgyében – ebben a súlycsoportban egyszerűen annyira kevés cím került a boltokba, hogy versenyről szó sem lehetett. Manapság – szerencsére – egészen más a helyzet, mivel van két kiadó, akik rendszeresen jelentkeznek minőségi szerzőkkel, s időről-időre mások is meglepik a műfaj szerelmeseit. A korábban félbehagyott sorozatok újraélesztése azonban nem tartozik a kedvenc foglalatosságok közé. Hamarjában Robin Hobb életműve jut az eszembe, de most végre Simmons nevét is felírhatom erre a listára. A korábbi sikertelenség azért is érthetetlen, mert a Hyperion valóban zseniális sorozat, melynek nyitó kötete például Hugo- és Locus-díjat nyert.
 
A lényeg, hogy a Hyperion ismét kapható a boltokban, új borítóval (kivételesen a korábbi jobban tetszik, ez nekem most nagyon elvont), egyetlen kötetben (ez a megoldás plusz pontot érdemel) – és új fordításban. Ennek miértjéről nincs tudomásom, de a két szöveg összehasonlításakor megállapítottam, hogy bizony vannak eltérések. Egyrészt egyes kifejezések másként szerepelnek az új verzióban (fatline = fénysürgönyadó), továbbá úgy tűnik, Huszár András ahol lehetett, magyarított (hologödör = kivetítőárok), másrészt névváltozások is szép számmal akadnak. Például a fegyveres erők elnevezése GÁRDA:űr helyett immár HAD:űr, a Kitaszítottak pedig Számkivetettként járják a végtelenséget, és ez még csak a lista eleje.

Ennél sokkal jelentősebb eltérés van azonban a mondatok között.
„Az majd elválik, hogy csak a Hyperiont és az Időkriptákat akarják-e az ellenőrzésük alá vonni, vagy általános támadást indítanak a Világháló ellen.”
Ez pedig az új változat:
„Egyelőre még nem tudni, hogy csak a Hyperiont akarják-e elfoglalni az Időkripták miatt, vagy mindent elsöprő támadást terveznek a teljes Világháló ellen.”
 
Szóval ugyanaz a szöveg, de mégis más. Olvasásakor ezúttal is felidéződtek bennem a klasszikus ízek, amik olyannyira jellemezték az angolszász tudományos fantasztikus irodalom legjobb éveit – bár tudom, hogy ez a könyv jóval később, 1989-ben jelent meg angolul.
 
Nehéz bármit is mondanom a regényről, mivel a szövegének annyi olvasta van, hogy egyet kiragadni a többi közül vétek, amihez csak az fogható, ha valamelyikről szó sem esik. Például visszaköszön benne a középkori novellagyűjtemények (például Geoffrey Chaucer) keretes szerkezete, hiszen kis zarándokcsapat indul útnak, s miközben mindenki elmondja élete történetét (de legalább azt, hogy mit csinált, amiért vállalkozott a zarándoklatra), a cselekmény is halad előre. Csak éppen nem poros földutakon poroszkál velük a szekér, hanem űrhajóval száguldoznak a célbolygó felé. Az emberuralta jövő zavarba ejtően összetett, nem csupán a technikai fejlődés eredményeivel találkozunk, hanem olyan maradványokkal is, mint például a templomosok, vagy a vallás. Akinek mindez nem elég, az mindezek tetejébe számolhatja a Keats utalásokat (már a cím is ilyen).
 
Simmons egyszerűen lubickol saját szövegében, ötletei és prózája nem mindennapi élménnyel ajándékozza meg az olvasót. A Hyperion számomra újfent bizonyságát adja, hogy a sci-fi igenis képes folyamatosan megújulni, mert az ismeretlenségből mindig felbukkan valaki, s vagy új történteket mesél el, vagy a régieket tálalja újszerű módon – de hatására ismét beindul a pezsgés. Nálam ez a könyv a klasszikus kategóriába került (ami már csak egy lépés a kultikustól), ezért csak ajánlani tudom, illetve reménykedem, hogy ezúttal eljutunk a sorozat végére.

Részlet a regényből