Főkép Az amerikai horror-képregény a Comics Code bevezetése után gyakorlatilag megszűnt létezni, ám az 1960-as évek közepére egyes kiadók felfedezték a megoldást: comic book helyett magazinként pozícionálták kiadványaikat, amivel lemondtak ugyan a legkedvezőbb – szupermarketbeli – terjesztés lehetőségéről, ám legalább visszakerültek a standokra, és eljutottak korábbi olvasótáboruknak legalább egy részéhez.
A Creepy és Eerie magazinok fénykora azonban csak az 1970-es években jött el, és ehhez már hozzájárult a Warren Kiadó harmadik kiadványa, az 1969-ben indult Vampirella.

Vampirella eleinte csak házigazdája volt saját magazinjának (ahogy Uncle Creepy és Cousin Ernie, vagy a DC House of Mystery/House of Secrets párosánál Cain és Abel), ám a többi narrátorral ellentétben hamarosan ő maga is főszereplője lett az antológia egyes történeteinek.
A figura keresztapja és az eredettörténet írója Forest J. Ackerman, első rajzolója Tom Sutton volt, az első címlapot pedig nem kisebb név, mint Frank Frazetta készítette. A későbbiekben leginkább a lap szerkesztőjével, Archie Goodwinnal asszociálták a karaktert.
 
Vampirella „jó” vámpír, amennyiben az ő harapásától az ember nem válik vámpírrá, sőt, minden erejével azon dolgozik, hogy megszabadítsa a világot a rossz vámpíroktól. Az eredeti felfogás szerint nem is a Földről származott, hanem egy Drakulon nevű bolygóról, ahol vérfolyók táplálták a Vampiri fajt, és ezeknek az elapadása miatt kihalás veszélyeztette a lakosságot. Vampirella egyedüli túlélőként jutott el a Földre egy eltévedt űrhajó segítségével.
Ezt az eredettörténetet aztán párszor megvariálták, és a jelenleg érvényes elképzelés szerint Vampirella nem más, mint Lilithnek (Ádám apánk állítólagos első feleségének) és egy démonnak a lánya.

A Vampirella révén két, addig ritkán használt elemmel gazdagodott a vámpíros tematika: az erotikával és a fekete humorral. Az 1969-tól 1983-ig tartó eredeti sorozat fekete-fehér, kicsit misztikus, kicsit morbid, kicsit szexis történeteket tartalmazott.
A Warren csődje után éveken át nem láthattuk a karaktert, majd a jogot megszerző Harris főleg újraközlésekkel és néhány rövidebb új történettel próbálkozott, köztük színesekkel és más ismert képregényfigurákkal közös kalandokkal. 2007-től újabb, rövidebb szünet következett, míg aztán 2010-ben a Dynamite Entertainment bejelentette, hogy új sorozatot indít.

Noha az első önálló magyar nyelvű Vampirella-kiadványon (hazai debütálására még 1990-ben, a Vampi magazinban került sor) is a Dynamite logója díszeleg a magyar Kingpin Kiadóé mellett, valójában a Harris-időszakban, 1997-ben megjelent kétrészes minisorozat, a Vampirella: Bloodlust olvasható immár Vérszomj címen.

A Vérszomj írására a kultikus Starman-sorozatért épp abban az évben Eisner-díjjal kitüntetett James Robinsont nyerte meg a kiadó, a grafikát pedig az a Joe Jusko jegyzi, aki leginkább címlapok és szuperhős-figurákat ábrázoló kártyák festésével szerzett magának addigra már komoly hírnevet. A páros rendesen ki is tett magáért, szép, látványos, dinamikus képregénynek látszik a Vérszomj, ha átlapozza az ember.

Elolvasása után már kicsit kevésbé kedvező az összkép. A történet fonalának pontos követéséhez alaposan el kell olvasni Vampirella, Van Helsing és Lilith valamennyi hosszúra nyújtott párbeszédét, aztán meg még egyszer azért, hogy megpróbáljuk meg is érteni. Meglátásom szerint Robinsonnak kissé meggyűlt a baja még a saját belső logikájával is, a világ rajta kívül álló részéről nem is beszélve.
 
A karakterek ellentmondásosan összetettek hivatottak lenni, ám ebből csak az ellentmondásos az, ami hiánytalanul teljesül. Az a gond a főszereplőkkel, hogy mivel saját egyéniségükön kívül koncepteket, morális állásfoglalásokat is hivatottak képviselni, megtestesíteni, közben éppen az identitásuk vész el.
Persze, az vesse az első követ Robinsonra, aki el tudja képzelni, mit érezhetnek hasonló elemi erővel és hatalommal rendelkező személyek – én csak annyit merek sejteni, hogy inkább valami mást. De bevallom, engem jobban érdekelnek a létező és könnyebben elképzelhető emberek motivációi, úgyhogy a mű élvezetében ezt nem is nevezném annyira zavaró tényezőnek.

Míg az eredeti Vampirellában a bőséges vérfolyamok inkább a sorozat fekete humorát táplálták, ugyanez színes, szélesvásznú kiadásban eleve más hatást kelt, és erre Jusko rá is tesz egy lapáttal.
El tudom képzelni, hogy egyesek kacagórohamot kapnak a patakvértől, másokat meg inkább a rosszullét környékezhet, vérmérséklet és gyomorminőség szerint. Mindazonáltal a képi megvalósításra nem lehet panasz. Jusko egyrészt jól hozza a szuperhősös képregényekből ismert pózokat (bár időnként rajtakapjuk, hogy ha nem is másolja, de ismétli még önmagát is), másrészt a festés-rajzolás ügyes kombinációjával sikerül elkerülnie a totális giccsbe fulladást.
 
Vampirella trademarkolt szexis harci fürdőruhája a valóságban egészen biztosan lecsúszna róla, de Jusko valahogy el tudja hitetni, hogy hősnőnknek nem kell attól tartania, hogy formás keblei akadályozzák a bunyózásban.
A támadóállásokat helyenként kifejezetten erotikus pózokkal váltogatja, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek az egykoron a Playboy-ban futó Little Annie Fanny vagy a Penthouse-ból ismert Wicked Wanda popsimutogatásaira.
 
Az összhatás, mint mondtam, vegyes, de belefér az „egyszer elmegy” kategóriájába. Nagy előnye, hogy akármikor újranézegethető a szöveg újbóli elolvasásának kényszere nélkül. A misztikus szál amúgy is felejthető.
 
Maga a kiadvány tényleg szépre sikerült. Nehéz ugyan eldönteni, hogy ez most egy vastag (és éppen csak hogy gerinces) füzet, vagy egy vékonyka könyv, de ezzel törődjön az, akit zavar az ilyesmi.
Az eredetinél valamivel kisebb méret a Kingpinnél már hagyományos és beválni látszik, a papír minősége tökéletesen illik ehhez a grafikai stílushoz. Az ára kicsit magas ugyan a mindössze 48 oldalas terjedelemhez képest, ám rendezvényes vagy a kiadótól történő közvetlen vásárlás esetén már elfogadható (sőt, nagyobb webáruházak is kedvezménnyel adják).

Nem vagyok benne biztos, hogy folytatásért kiált az első magyar Vampirella, de ha úgy látja a kiadó, hogy van rá igény, én legközelebb egy klasszikus, fekete-fehér válogatásra szavaznék inkább.