FőképA rock amerikai élvonalából arányaiban kevés olyan együttest tudnék említeni, akivel ténylegesen szerencsénk volt, és valóban pályájuk csúcsán láthattuk őket. Igaz, a legendás fekete album megjelenése után (is) járt nálunk a Metallica, és bár ma már egészen hihetetlennek tűnik, a Use Your Illusion világturné egyik állomása Budapest volt, mi több, abban a szerencsében lehetett részünk, hogy a Guns N’ Roses előtt úgyszintén pályafutásuk zenitjére jutott két másik zenekar, a Faith No More és a Soundgarden blokkjait hallgathattuk meg.
 
Igaz ugyan, hogy ez utóbbi csapat, a sajátosan seattle-i hangzás, a grunge egyik első alakítója, csupán két évvel később adta ki legnagyobb sikerét jelentő albumát, a Superunknownt, már mögöttük volt az áttörést meghozó – és valójában sokkal karakteresebb – Badmotorfinger. A színpadon mégis az összetéveszthetetlen hangú Chris Cornellt és a minden értelemben elképesztően gitározó, talán indiai származásának köszönhetően egészen eredeti Kim Thayilt láthattuk.
 
Aztán, Kurt Cobain tragikus halála után egy időre ők lettek a legnépszerűbb, még működő grunge zenekar; a „Black Hole Sun”-t hosszú hónapokon át lényegében naponta leadta az MTV, ám a műfaj lassan lágyulni, kiüresedni látszott, míg aztán maguk a tagok is belefáradtak a turnézásba, és a jövőbeli irányt illető elképzelések különbözősége miatt egyre jobban kiéleződő ellentétek a banda 1997-es feloszlásához vezettek.
 
Jóllehet Chris Cornell mellett, aki előbb az Audioslave-vel, majd szólóban is komoly sikereket mondhatott magáénak, Matt Cameron is megtalálta a helyét a Pearl Jamben, időről időre ismét felmerült az újraegyesülés gondolata, ám erre egészen 2010. január 1-ig várni kellett, amikor Cornell saját Twitter-oldalán tett félreérthetetlen utalást a korábban elképzelhetetlennek tartott újjáalakulás lehetőségére.
És még idén, a Guitar Hero 6 nevű számítógépes játékhoz kapcsolódóan ki is adtak egy retrospektív albumot, amely a Soundgarden teljes történetét mutatja be a megjelenések szerint kronologikus rendbe szedett, egycédés formátumban, tizenkét slágerrel.
 
Ekképp pontosan végigkövethetjük, miként vált az eleinte rengeteg poszt-punk elemet magába olvasztó, gitárközpontú, vad zene előbb olyan, mocskos, húsba hasító riffekkel teli alternatív metallá, mint amilyen a szerintem valaha készült legjobb Soundgarden-dal, az „Outshined”, hogy aztán a Singles filmzene-albumán megjelent, hétnegyedben zúzó „Birth Ritual”, valamint az ötnegyedes verzéjű „My Wave” kísérletezésének adja át a helyet, végül pedig, nagyjából a „Black Hole Sun”-nal kezdődően, hol meditatívabb, hol slágeresebb, de mindenképp könnyebben emészthető szerzeményekben forrja ki magát, melyek bár ötletesség és kidolgozottság tekintetében is hibátlanok, meglehetősen messze elkóborolnak már a grunge ősforrásaitól.
 
Ugyan a szélesebb közönségnek szánt alakjában a Telephantasm rövidebb, mint az első jelentős válogatáslemez, az A-Sides, ütőképesség tekintetében messze felülmúlja elődjét, és ténylegesen a Soundgarden esszenciáját mutatja meg.
A tizenegy korábbról ismert felvétel mellett egyetlen régi-új (a Badmotorfinger idején rögzített, tehát a jelen albumon az ezt közvetlenül megelőző daloknál lényegesen nyersebb, tombolóbb) szám, a gyűjteményt záró „Black Rain” hallható. Aki annak idején élőben is láthatta a Soundgardent, annak azért, aki esetleg nem is hallotta még a csapatot, annak pedig azért érdemes megismernie e korongot, amely töményen zúdítja ránk a zenekar legsikerültebb számait.
 
Az együttes tagjai:
Matt Cameron – dob
Chris Cornell – ének, gitár
Ben Shepherd – basszusgitár
Kim Thayil – szólógitár
Hiro Yamamoto – basszusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Hunted Down
2. Hands All Over
3. Outshined
4. Rusty Cage
5. Birth Ritual
6. My Wave
7. Spoonman
8. Black Hole Sun
9. Fell On Black Days
10. Burden In My Hand
11. Blow Up The Outside World
12. Black Rain
 
Diszkográfia:
Ultramega OK (1988)
Louder Than Love (1989)
Badmotorfinger (1991)
Superunknown (1994)
Down On The Upside (1996)
A-Sides (1997) válogatás
Telephantasm (2010) válogatás