Főkép A 2020-as években járunk, amikor Indiában elsüllyedt városok romjaira, egy vélhetően több mint tízezer éves civilizáció maradványaira lelnek rá a tengerfenéken.
Ahhoz, hogy kideríthesse, mi pusztíthatta el a víz alá került, homokkal betemetett városokat, Amrita Desai régésznek külső segítségre, egy különleges tengeralattjáróra van szüksége, melyet a tenger alatti kutatásokra specializálódott, orosz Szergej Szavlevnyikov biztosíthat neki.
 
Mialatt Amrita és Szergej nemcsak egyre érdekesebb és riasztóbb következtetésekre jutnak a romok vizsgálata közben, hanem egyre közelebb kerülnek egymáshoz is, a Bahama-szigetek misztikus kőtömbjeit tanulmányozva Kari Alanen finn gleccserkutató rájön, mi köti össze a jól láthatóan idegen eredetű bahamai sziklákat a Cambay-öbölben elsüllyedt világokkal és Grönland jégmezeivel.
 
Felismerése apokaliptikus világkatasztrófát vetít elő, ami a jelenlegi formájában ismert civilizáció végpusztulását eredményezheti. A tudósok ezért megpróbálják minden erejüket e kataklizma megakadályozására összpontosítani, közben meggyőzni a világ nagyhatalmainak politikai vezetőit, hogy tegyenek meg mindent, amivel elkerülhető egy esetleges még nagyobb katasztrófa.
 
Risto Isomäki öko-thrillere valójában keménykategóriás tudományos fantasztikum; egy igencsak lehetséges jövő képét vázolja fel, melyben a globális felmelegedés elképzelhető hatásaival szembesülünk, és mindez tudományosan megalapozott elméleteken alapul.
Ugyanakkor nem a hasonló témájú hollywoodi filmek hatásvadász túlzásaival operál, hanem – annak ellenére, hogy az ókori özönvíz-mítoszokat és Atlantisz legendáját Dan Brownra emlékeztető csavarokkal köti össze – sikerrel igyekszik mindvégig hiteles maradni.
 
A történet ráadásul nem csupán környezettudatossága, hanem poszt-koloniális szemlélete miatt is tanulságos olvasmány. A globalizációnak ugyanis nem kizárólag káros hatásai lehetnek; a kulturális határok lebontása azt is lehetővé teszi, hogy a másik szemével lássunk és értelmezzünk történelmi eseményeket, levetkőzzük hamis felsőbbrendűségi képzeteinket, és elfogadjuk a másik, a más igazságát is. E részrehajlásnélküliségnek köszönhetően valósabb képet kaphatunk a világról és saját magunkról, a világban betöltött helyünkről is.
 
Isomäki emellett még arra is rámutat, hogy túlságosan magabízón támaszkodunk a tudomány eredményeire, az elektronika és a távközlés, egészen konkrétan az internet biztosította előnyökre és kényelemre.
Márpedig a tudásnak gyakorlatinak, kétkezinek is kell lennie, és szerencsésebb, ha a fejekben is, nem csupán a mesterséges memóriákban tárolódik, hiszen azzal, hogy túlzottan támaszkodunk a technikára, önmagunk jövőjét tesszük bizonytalanná.
 
Magáért a történetért is érdemes tehát elolvasni az Elsodort világokat, képregény formájában azonban sokkal szélesebb közönséghez eljuthat az üzenete.
Az amerikai stílustól sokban eltérő, mégis korszerű rajzok kifejezetten élvezetessé teszik a befogadást, és ha elég sok fiatal kezébe veszi a kötetet, hatására néhányan közülük talán tudatosabban, legalábbis kissé más szemmel nézhetik a világot, amiért már érdemes volt megírni, kiadni és legfőképp kézbe venni e képregényt.