Főkép Ebbe a könyvbe már a címlapját megpillantva beleszerettem. A Mamuska végig fekete-fehér könyv, grafitceruzával készített, különös atmoszférájú rajzok díszítik, ami önmagában is egyénivé és különlegessé teszi.
Emellett egy kislány visszaemlékezései a nagymamájáról, magyarán olyan témáról szól, amit a legtöbb gyerekkönyv messzire elkerül. Pedig nem a halál benne a lényeg, hanem az, hogy hogyan emlékszik egy gyermek arra, aki elhunyt.
 
Dezső Andrea kolozsvári születésű, jó ideje New York-ban élő és alkotó, elismert képzőművész képben és szóban egyaránt képes megjeleníteni a gyermeki lélek rezdüléseit. Egyszerre tiszta és egyszerű, illetve burjánzó és varázslatos ez a kis könyv.

Mesélőnk, a kislány a legteljesebb természetességgel keveri a valóság tényeit a saját képzeletével, ami hol játékos, hol meghatóan szép dolgokat, lényeket, eseményeket hoz elő.
Egyszerre költői és szívszorító, ahogy az anyja, aki folyton emlékezteti a szertelenül mesélő, képzeletbeli barátaival nagyokat játszó lánykát, hogy valójában mi hogy volt, végül elfogadja, amit mond. Attól még a szív is kihagy egy ütemet, olyan.
 
Hiába fekete-fehér a könyv, akár a régi fényképek, élénk és él minden rajza, minden szava. Andrea úgy ír a föld illatáról vagy a gyász okozta nagy csendről, ahogy én is éreztem, meg alighanem mindenki, aki volt gyerek, és akként elveszített valakit, akit szeretett.
 
A művészi, sajátos stílusú képekben mintha Henri Rousseau nyüzsgő dzsungelei és Frida Kahlo szürrealizmusa is jelen lenne, tompítottan, ahogy még nem ijeszti meg a gyermeket. De attól még szokni kell ezt a képi világot; a képzeletbeli barátok kissé moncsicsi-jellegű, nagy szemei is furák voltak először...
Ám az álom- vagy emlékszerű rajzok igazán a (Szabó T. Anna által fordított) szöveggel együtt kelnek életre, s adnak valami csodálatosat, amitől könnyek szöknek majd sokak szemébe. Ez itt nem nosztalgia, talán nem is gyász, vagy ha az, hát a legszebb formájában: ez itt emlékezés, mintha a múlt el sem múlt volna. Talán így is van, bennünk él.