Főkép

Japánban elképesztően nagy kultusza van az úgynevezett yaoi mangáknak (angol elnevezéssel: boy’s love mangák), elsősorban a tinilányok és a fiatal nők között. Mivel sem japán nem vagyok, sem tinilány, és a mangákkal is még csak ismerkedem, nem igazán tartozom a célközönséghez. Talán ezért hagyott teljesen hidegen ennek a két androgün szépfiúnak a könnyes-bús egymásra találása. Pedig az alap nem is olyan rossz, a történet morzsákban még jó ötleteket is tartalmaz. A fiatal Aki a középkori Edo városát rettegésben tartó rejtélyes gyilkos után nyomoz, amikor egy utcai verekedés közben összetalálkozik Kugával. A férfi meglepően hasonlít valakire, aki egyszer régen megmentette az életét. Akit első látásra lenyűgözi Kuga, aki erős, férfias, határozott, és szárnyai alá veszi a fiatal fiút. Ám közben gyanúsan sokat érdeklődik Aki nyomozása iránt, a fiúban pedig felmerül a kérdés, hogy vajon milyen titkokat rejteget titokzatos szerelme.
 
Az időutazós elemekkel vegyített, kicsit fantasy-ba hajló történet egész érdekes lehetne, ha több hangsúlyt fektettek volna rá, de azt hiszem, ebben a műfajban nem ez a lényeg. Sokkal nagyobb hangsúlyt kap Aki és Kuga lassú egymásra találása, rengeteg sóhajjal, könnyes pillantással, lógó orral tarkítva. A yaoi mangák alapfelállása szerint itt is van egy aktív fél – szakkifejezéssel seme – aki férfias, szexi, uralkodó típus kéne legyen, ő Kuga, és van egy passzív fél – uke – aki inkább lányos kinézetű, tapasztalatlan, saját vágyaival sincs tisztában, a seme irányítja a férfiszerelem világában. Ugyan a szerepek felismerhetők, a japán lányok férfieszménye annyira távol áll tőlem, hogy mindkét fiúcskán csak röhögni tudtam. Seme vagy uke, nekem aztán mindegy, Aki és Kuga egyaránt nyálas szépfiú számomra, azt hiszem, nálunk leginkább a Twilight-on szocializálódott Edward Cullen-rajongó lánykák fogják szeretni ezt a stílust. Ők viszont lehet, hogy nagyon…

Egyébként, bár a műfajban nem ritkák a kemény szexjelenetek, ebben a kötetben néhány csókon és egy viszonylag szolid ölelkezésen kívül semmit sem látunk, nincs hát mitől tartaniuk az aggódó szülőknek, ez a manga nem rontja meg az ártatlan lánykákat, az biztos. A manga képi világa számomra teljesen átlagos volt, nem vagyok egy nagy képregényszakértő, nem értek a stílusbeli finomságokhoz, csak abból tudok kiindulni, hogy az a néhány manga, amit eddig kézbe vettem, mind sokkal invenciózusabbnak tűnt, mint ez. Teljesen átlagos rajzok, átlagos szereplők, és rengeteg nagyon idegesítő hangulatjelző- és hangutánzó elem.
 
A rövidke kis kötet legjobb része az a néhány oldalas kis történet a végén – afféle utószó – amiben a két alkotó, a Duo Brand néven elhíresült Akatsuki Haruka és Watanabe Nobuyoshi vall kardfétiséről. Na, ezen jobban szórakoztam, mint magán a mangán. A japánok kardok és mindenféle szúró- vágóeszközök iránti rajongása eléggé közismert, az pedig, ahogy a kultikus nyugati kardok iránt lelkesednek, egészen vicces. A Duo Brand szép kis mesébe foglalta saját mániáját, tele popkulturális utalásokkal, az Excaliburtól A Gyűrűk Ura Anduriljáig. Ezen legalább jókat nevettem, bár azért nyilván egy yaoi esetében a mangakák kardfétisét sem lehet függetleníteni a témájuktól, ahogy arra ők maguk is célozgatnak…