FőképSokadszorra is sikerült magamat megmosolyogtatni, hiszen ismételten beleléptem abba a csapdába, hogy elsőre ítéltem, ami jelen esetben (is) elhamarkodottnak bizonyult.
Ez a gyermeki létből magunkkal hozott sietős ösztön sokszor csaphatja be az embert, de a felnőtti tudat és „bölcsesség” utólagos skandálása mindig jól jön, úgyhogy nagyon gyorsan nyomtam önmagam belső számítógépén egy ctrl+alt+del kombinációt, hogy a rendszert újraindítván ismételten keresztülfurakodjak ezen a muzikális erdősűrűn. És lám, jól tettem.
 
Az Óriás jó. Ezt már akkor sikerült megállapítanom, amikor az első lemezük pár számával kezdtem barátkozni a mindenható világháló segédletével.
Elsőre nem igazán tetszett Egyedi Péter énekes-gitáros-dalszövegíró orgánuma, mert néhány dal esetén az jutott eszembe, hogy ismételten egy olyan „alter” énekessel van dolgom, amilyenből kicsiny hazánkban gombamód jellegű szaporulat mutatkozott az elmúlt években.

Az MR2 Akusztik című műsorában nyújtott produkció alapján viszont azt mondtam, hogy teljesen rendben van a dolog. Abban a nyugodtabb zenei atmoszférában sok énekes elvérzik, de az Óriás bőven felette volt annak a bizonyos lécnek.
 
A második lemez mindig mérföldkő, pláne azért, mert illendő felülmúlni az előző anyagot, mutatni azt, hogy merre tart a zenekar, ne adj isten még némi fejlődést is prezentálni. És itt jön az, amiről a bevezetőben írtam.
A lemezt elsőre végighallgatva kissé csalódott voltam, mert nem igazán véltem felfedezni egy olyan markáns dalt sem, amit jó vagy rossz értelemben slágerként aposztrofálhat a hallgatóság.

Tudom, szentségtörés így muzsikát hallgatni, de abban a zenei világban, ami a jelen korszakot jellemzi, szinte kötelező az életben maradáshoz olyan dalt vagy dalokat felvenni, amivel a befogadó réteget a lehető legjobban tudja a zenekar szélesíteni.
Ezt követően rádöbbentem, hogy lényegében ez csak egy bennem rejtőző drukkolás az Óriásnak, mert amit idáig letettek az asztalra, igenis megállja a helyét, és a brigád megérdemelné a minél nagyobb népszerűséget.
 
Ami leginkább megfogott ebben a lemezben, az nem volt más, mint a kiváló nyers hangzás, ami egy grunge, alternatív rock elemeket is felvonultató bandánál már-már kötelezőnek mondható.
A Bakery stúdióból nem nagyon jöttek még ki gyenge megszólalású anyagok, és jelen írás tárgyát képező lemez tényleg úgy szól, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nincsenek steril momentumok, ott van az a kellemes zenei kosz a dalokban, és ahogy ezt a mai elamerikanizálódott köznyelv jellemezné: „hatalmas lájk”.
 
Aztán ott vannak a szövegek. Millió elmélet létezik arra, hogy mitől jó egy szöveg, vagy, hogy éppen mitől rossz. Az Óriás esetében pontosan ott rejlik az erősség, hogy lényegében egy merő érzéshalmozás lett beleültetve a dalokba, és ezek a konkrét képek egymástól olyan kellemes távolságban, majd közelségben szálldogálnak, hogy élmény őket a saját kútfő parancsai által összekapcsolni.

Persze sokakban ott van az a tipikus magyar bekategorizálási ösztön, hogy ami nem egyértelmű, az alter. Ezen mindig jókat mosolygok, hiszen azonnal eszembe jut egyik kedvenc magyar festőm örökbecsű szavajárása, mely szerint „ez a művészet b....meg, ezt nem érti senki”. És ez így van jól.
Több markáns szókép is van ezen a lemezen, amit akár át is vehetne a magyar szleng, mert szimplán jól hangzanak, de ugyanakkor költőiségben sincs hiány.

Az a sor, hogy „a mellkas újra szívlekvárt” főz, egyből levett a lábamról, de a „kocognak karcosan a kálcium-katonák” is azonnal részévé vált elmém emlékezésre hivatott bugyrának. Való igaz, vannak gyengébb sorok itt-ott, amikre a klisé fekete fátylát is rá lehetne húzni, de hála a jó égnek a minőségi verselés nagy hányada ezeket simán feledtetni tudja.
Nagyon örülök, hogy végre olyan sorokat hallhattam, amik a zenekart ki tudják emelni a magyar „értelmiségi” rock katyvaszából.
 
A muzsika, mint meghatározó elem. A legelső, aminek roppant módon megörültem, nem volt más, minthogy a trió immáron kvartetté bővült, és intelligens billentyűjátékkal gazdagodtak a nóták.
Ez köszönhető az Isten háta mögött zenekarból ismerhető Hortobágyi Lászlónak, aki felettébb jól színezett bele az amúgy kellemesen egyszerű zenei világba. Az Óriás továbbra sem lesz a rock Mozartja, de ez nem is baj, mert ameddig jól énekelhető, táncolható muzsikák gördülnek ki az ujjak alól, addig ennek a stílusnak meglesz a közönsége.
 
A sokadik hallgatás végetértével úgy vettem ki a lemezt a lejátszóból, hogy valószínűleg még sokszor fog visszakéredzkedni oda, én meg nem leszek rest eleget tenni eme kérésnek. Egy kiváló konceptalbum született, aminek az egysége példamutató, és tényleg érdemes elejétől a végéig meghallgatva barátkozni vele.
Bár lennék jós, aki megmondja, hogy milyen jövő várhat erre a zenekarra, de továbbra is csak a „csuriban tartott” ujjaimat tudom magasba emelni, és drukkolni, hogy létezik még olyan hallgatói réteg ebben az országban, amelyik számára ez a csapat értéket közvetít.
 
Az együttes tagjai:
Egyedi Péter – ének, gitár
Örményi Ákos – basszusgitár
Nagy Dávid – dob
Hortobágyi László – billentyű
 
Közreműködő:
Vigh Dávid – gitár (10)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Meztelen volt
2. Úgyis ugyanazt
3. Az egyikben ott
4. Látod most is él
5. Halkítsd
6. Holnap talán
7. Vigyél
8. Fényt az űrbe
9. Gyere gyere
10. Szilvia
11. Újra
 
Diszkográfia:
Óriás (2007) EP
Jön (2008)
Az egyikben ott (2010) EP
Példák hullámokra (2010)