Főkép

A The Gathering rajongóit évekkel ezelőtt sokkolta a hír, miszerint kedvenc énekesnőjük elhagyja az őt ismertté tevő csapatot és bizonyára sokan féltek, hogy nem hallanak többé kedvencükről.
Szerencsére nem így lett, és bár azóta Anneke megállapodott és családot is alapított, zenei karrierje közel sem ért véget, sőt, azóta talán aktívabb, mint valaha.

Saját zenekarával, az Agua de Annique nevű formációval már három lemezt is megjelentetett, vendégszerepelt a Moonspell, a Napalm Death és Devin Townsend lemezein, turnézott önállóan és zenekarával is világszerte.
Tavalyi Danny Cavanagh-gal közös előadóestje után idén saját zenekarával (amelynek dobosa egyébként a férje) érkezett hozzánk az A38-ra, hogy bemutassa kissé popos ízű rockmuzsikáját a magyar közönségnek. 
Anneke fellépése előtt két zenekar is lehetőséget kapott az est felvezetésére: a titokzatos Képzelt Város nevű zenekar és az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Turbo.
Ha a Képzelt Város film lenne, akkor bizonyára művész moziban vetítenék, ha pedig más zenéhez kellene hasonlítani, akkor egyértelműen a Gazpacho-hoz hasonlítanám. Kétségkívül elvont és különleges egy zene ez, amiben a rockzene zongora és cselló segítségével egyfajta melankolikus hangulat megteremtésére szolgál, s mindehhez költői szövegek párosulnak.

Persze a zene élvezetéhez szükséges az, hogy a hallgató rá legyen hangolva erre, élőben pedig a zene előzetes ismerete sokat segíthet ezen, vagy legalábbis még nagyobb élményt adhat. Ettől függetlenül nekem így ismeretlenül is bejött ez az art rockos dolog, szép finom zene volt, úgyhogy remélhetőleg nem utoljára találkoztam ezzel a formációval.
 
Az ezt követő Turbo-t már többször is volt szerencsém látni és talán már le is írtam mindent róluk, amit lehetett: állandó csúcsforma, iszonyatos energia, folyamatos mozgás és pörgés a színpadon, észvesztés, kiváló dalok, rock n roll!
A srácok most egy egészen rövid műsorral készültek előzenekar lévén, de azt tisztességesen lenyomták, mint általában. Az egyetlen negatívum nem is nekik róható fel, hanem inkább a publikumnak, ami feleannyi lelkesedést sem mutatott, mint a banda, akik még új dalokkal is készültek, szóval megérdemelték volna a kicsit nagyobb elismerést, köszönetet cserébe.


A The Gathering egykori énekesnőjének előadását már láthatólag nagyobb várakozás előzte meg. Az előzetes hírekkel ellentétben Anneke régi zenésztársa, Jelmer Wiersma helyett egy új, fiatal gitárossal egészült ki a zenekar, aki mellett nagy öröm volt (rövid időn belül újra) látni Jamie Cavanagh-ot, az Anathema basszusgitárosát.
A fő attrakció azonban nyilvánvalóan Anneke volt, aki csakúgy, mint előző együttesében, itt is kizárólagos főszereplőként volt jelen. A lassan a 40. életéve felé közelítő énekesnő még ma is ugyanolyan ártatlanul, kislányosan bájos és elragadó teremtés, mint pályája elején és csodálatos hangja mellett ez a varázslatos kisugárzás az, ami sikerének kulcsa, aminek köszönhetően még azt is elnézi az ember neki, ha egyszer-egyszer hibázik, ami egyébként nem nagyon fordul elő.
 
Anneke mellesleg ma már nem szimplán az éneklésével járul hozzá a produkcióhoz, hanem mellette a hangszereket is ügyesen kezeli: gitározik és zongorázik is, ha kell és akár egymagában is elő tudja adni dalait, önmagát kísérve.
Ez persze nem nagy meglepetés, ahogy azt már láthattuk korábban is tőle Danny Cavanagh-gal közös előadóestjén is. Azzal a csendesen zenélős eseménnyel ellentétben ezúttal egy hangosabb, rockosabb koncertet adtak a zenekarral kiegészülve. A program gerincét természetesen az Agua de Annique lemezei adták, azok közül is főleg az utolsóra koncentrálva.

Persze nem maradhatott el a múltidézés sem, így az este folyamán három régi The Gathering-dalt is elővettek, méghozzá olyan formában, ahogy még soha nem hallhattuk. Az eredetileg egy zongorakísérettel megtámogatott „Shrink”-et például megtoldották egy hozzá illő elszállós, kellemes jammelgetéssel, míg a sárga lemezről (How To Measure A Planet?) elhangzó két dalt („My Electricity” és „Locked Away”) Anneke egy szál akusztikus gitárral adta elő.
Bevallom, engem meglepett, mennyire jól működnek élőben Anneke újabb dalai és hogy mennyire illenek is hozzá.
Nyilván az énekhang és az alapvető rockos jelleg miatt van némi zenei párhuzam a The Gathering-gel, ám ez a zene mégis teljesen más, mint amiben őt megismerhettük: rövidebb, egyszerűbbnek tűnő, vidám hangulatú dalok dalok ezek (főleg az In Your Room témái), ami ha nem is rossz, mindenesetre szokatlan tőle, számomra legalábbis.

Mindez élőben azonban teljesen máshogy jön le, mint a lemezeken: egy hihetetlenül energikus, rockos (sőt, néha már szinte metalos), felszabadultan örömteli muzsikálásként, ami nem mellékesen ennek a csodálatos hangú énekesnőnek a prezentálásában abszolút pozitív élmény.
Annekét amúgy nem csupán azért lehetetlen nem figyelni, mert annyira elbűvölő teremtés, hanem mert immár rutinos frontemberként nagyon profin, végig hatalmas mosollyal képes előadni mindent.

A szűk másfél órás műsorba persze közel sem férhetett bele minden, amit jó lett volna hallani, de azért azt sem mondanám, hogy nem volt tartalmas az összeállítás.
A magam részéről örültem volna még néhány dalnak az első Agua de Annique-albumról, de az utolsó korong dalai legalább hangulatilag homogénnek bizonyultak és a „Trail of Grief”, valamint a „Sunken Soldiers Ball” is elegendő volt az elégedettségemhez, továbbá a „Here Comes The Rain Again” (Eurythmics)-feldolgozás is nagyot ütött ebben a rockos, vadócos verzióban.

Érdekes módon a sok lehetséges The Gathering-nóta nem is hiányzott annyira a saját program hallatán és bár el tudtam volna viselni még egy kis nosztalgiázást, a show ezek nélkül is összességében egy teljes egész, kellemes élmény volt.